Ludmilla sértődötten elviharzott Ted mellől. Sietős léptekkel szelte át az udvart, meg sem állt María José házáig. Amikor látta, hogy a teraszajtó résnyire nyitva van, habozás nélkül belépett rajta. Az idős cukrász, aki épp egy tálca macaronnal igyekezett kifelé a házból, ijedtében felsikoltott. A rázkódástól néhány színes sütemény a földre esett, és darabokra tört.
– Jaj, ne, Ludmilla, most nézd meg, mit tettél – sopánkodott María José. – Miért kell így rám rontanod?
– Azért – lihegte kipirult arccal Ludmilla, mit sem törődve a lepottyant süteménnyel –, mert ez a Ted egy szemtelen, aljas disznó!
– És ez mióta újdonság neked? – kérdezte ingerülten María José.
Letette a tálcát a dohányzóasztalra, majd bosszús arccal indult a kis seprűért, hogy feltakarítsa a morzsákat és a darabokat.
– Nem újdonság – dohogott Ludmilla. – Csak próbáltam vele kedves lenni, ő meg gúnyt űz belőlem.
María José megállt. Felvont szemöldökkel nézett barátnőjére.
– Próbáltál kedves lenni? Úgy, ahogy gondolom? – kérdezte csípősen. – Olyan erőltetett, mézesmázos hangon, azzal a mosollyal, amiről messziről látszik, hogy nem őszinte?
Ludmilla hangosan, élesen levegőt vett, kifejezve felháborodását. Szeme villámokat szórt.
– María José…
– Ugyan már – szakította félbe az idős cukrász. – Minek ez a színjáték? Legalább nekem ne akard elferdíteni a valóságot. Szaglászni mentél oda. Na és? Én is ezt akartam, de te már jól elszúrtad – legyintett. – Legalább megtudtál valamit?
Ludmilla válasz helyett megrázta a fejét. Kivette María José kezéből a seprűt, és letérdelt, hogy maga takarítson össze.
– Legalább megpróbáltam.
– Tudom. Ne bosszankodj, majd kiderítjük, mi történik itt. Bennünket nem lehet megvezetni. Viktoriának a szeme sem áll jól. Kizárt dolog, hogy bárkit önszántából ápoljon, meg mosdasson. Főleg egy ilyen Ted-féle seggfejet. Anyagi gondok? Ugyan! Láttam a múlt héten az autószalonban. Nem akármilyen kocsikat nézegetett.
– Nem is mondtad – kérte ki magának sértődötten Ludmilla.
– Nem, mert haragudtam rád – vágta rá María José. – Elloptad a szívószálas limonádés poharamat.
Ludmilla eldobta a kezéből a seprűt.
– Ami Pauline-é, és a medence mellől csórtad el, amíg a gyereket szedte ki a medencéből – csattant fel.
– Ha én nem szerzem meg, te nyúlod le – sivította María José. – Láttam, hogy kinézted magadnak!
Ludmilla összepréselte a száját. Mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt. Majd szeme összeszűkült, és csibészül villant.
– Egy hét nálam, egy hét nálad?
– Nem – rázta meg a fejét María José. – Le kell állnunk.
Ludmilla szája csalódottan elnyílt. Barátnője folytatta.
– Visszavisszük, és veszünk magunknak. Sőt. Én. Én megveszem mindkettőnknek. Ez lesz az ajándékod tőlem. Mit szólsz? – nézett reménykedve Ludmilla szeme közé.
A német asszony a mennyezetre emelte a tekintetét, és hosszú, bosszús sóhajjal adta meg magát.
– Bánom is én… de te viszed vissza… – nyögte kelletlenül.
*
Bernard tányérral a kezében egykedvűen figyelte, ahogy Noud megkörnyékezi Adriant. Ő maga túl zaklatott volt ahhoz, hogy felderítő beszélgetésre adja a fejét. A bizonytalanság, hogy Ted akár fel is ismerhette, minden korábbi élethelyzetnél jobban aggasztotta. Az pedig, hogy Viktoria és az eszelős férfi hirtelen barátokként kezdtek viselkedni, kihúzta a lába alól a talajt. Fogalma sem volt róla, mi késztette őket erre a látványos együttműködésre, és annak hangoztatására, hogy Viktoria azért „ápolta” Tedet, mert a férfi megkérte rá. Ráadásul pénzért. A magániskola igazgatónője másodállásban férfiakat mosdat… Igazán hihető történet. Őszintén ledöbbentette a komplexum lakóinak naivitása.
Tekintete időnként óhatatlanul Tedre siklott, és a körülötte sündörgőkre. Falszomszédja láthatóan igyekezett mindenkinek elvenni a kedvét a kíváncsiskodástól. Ludmilla alig kezdett bele a láthatóan színészi mutatványába, máris fura kiáltozással kergette messzire az asszonyt.
Végül úgy döntött, hogy összeszedi minden erejét, és besegít Noudnak. Még egyszer Tedre pillantott, aki minden kétséget kizáróan ránézett. Levette a szódásüveg-szemüvegét, majd egy grimasz kíséretében Bernardra kacsintott. Száját nagyra nyitva azt tátogta felé:
– Köszönöm!