Tizenöt perc szünet

– Helló, szomszédasszony! – lihegte Dajana.

Viktoria velőtrázó sikolya hosszan visszhangzott a benzingőzös, fülledt mélygarázsban.

Dajana döbbenten meredt rá.

Dajana lassú, feszült mozdulatokkal dobolt körmeivel a tetőterasz asztalának maszatos üveglapján. Arcizma időnként megrándult, a homloka önkéntelenül ráncokba gyűrődött.

Legalább negyvennyolc óra telhetett el azóta, hogy Ted eljátszotta az eszméletlenséget. Ezt abból a két alakból próbálta kikövetkeztetni, akik időről időre megjelentek körülötte.

– Lássuk csak! – dörzsölte össze izgatottan száraz tenyerét María José.

Megigazította a négylábú mágnestáblát, gondosan beállítva, hogy meg se remegjen.

– Az egy dolog, hogy az érzelmeid elborítják az agyadat – fakadt ki Bernard, amint Günter végre eltűnt a saját házában –, de hogy kockára teszel mindent, csak mert képtelen vagy uralkodni magadon!

Bernard nagy gonddal rendezgette a kerti asztalkán a terítéket. A nap még alacsonyan járt, sugarai nem érték el a medence víztükrét. A komplexum békés csendbe burkolózott; lakói nem siették el a felkelést.

Dajana, arcán büszke mosollyal suhant át az udvaron. Mintha az, hogy Viktoria szívességet kért tőle, valamiféle kitüntetés lenne.

A délutáni napfény vakítóan csillogott a medence vizén.

– Mi újság, szomszéd? – csilingelte Noud.

„Te szemét, piros hajú, öntelt gazember!”

Noud összeszorított szájjal rohant le a lépcsőn, nehogy kimondja – vagy inkább beleordítsa a lépcsőház fullasztó levegőjébe. Szinte szétfeszítette a düh.