Mint köztiszteletnek örvendő, egyedülálló, idős hölgy, María José mindig tartott otthon valami finomságot az esetleges látogatók vagy vendéglátók számára. Attól, hogy az általa készített édességek megromlanak, nem kellett tartania. A maradékok megmentésében Carlosra és a szomszédjában lakó, német családra mindig számíthatott.
Azok a fránya békák. Hideg, nyálkás kis dögök. Ludmilla utálta az összeset. Különösen azokat, amelyeket időnként le kellett nyelnie. Márpedig időnként úgy hozta az élet, hogy kénytelen volt egyet-egyet bevállalni.
Már több, mint öt perccel elmúlt fél tizenkettő, amikor Heidi görnyedt, kapucnis pulóverbe bújt alakja végre megjelent a nagymedence sarkánál. Ted némán felemelte a tabletjét, hogy jelezze, filmezik, és nem zavarja a cigarettázó, zenét hallgató lányt.
Bernard türelmetlenül dobolt ujjaival a fekete márvány konyhapulton. Időnként a telefonja képernyőjére koppintott, hogy lássa, mennyi az idő.
– Mikor indulunk? – kérdezte halkan Noud.
– Pontban fél nyolckor.
Heidi belekortyolt a likőrbe. Otthon sosem kínálták alkohollal, hiszen tizenöt éves. Nem merte kiinni a pohár tartalmát. Hátradőlt, és belenézett a láthatóan türelmetlen Carlos szemébe.
– Mondd el olyan részletesen, ahogyan csak tudod, mit láttál – suttogta az idős férfi.
– Vegyük sorra – kezdte alig hallhatóan, de ingerülten Noud. – Heidi meglátott – ökölben tartott kezén felemelte a hüvelykujját.
Bernard komoran bólintott.
Heidi estefelé a medence kerítés felőli partján lévő napozóágyakat támlával befelé fordította. Pablo csak reggel fogja őket újra a megszokott módon elrendezni. Így viszont éjjel, amíg cigarettázik, Ted nem tudja lesni minden mozdulatát.
– Rob?
– A francba, Ted – ugrott fel a hangra az amerikai. – Mi van már megint? – kérdezte ingerülten.
Lehajolt, hogy felvegye a könyvet, amit ijedtében kiejtett a kezéből, amikor szomszédja, rossz szokásához híven rákönyökölt a közöttük lévő kőkerítésre.
A tompa puffanásra Noud riadtan ült fel az ágyában. Zakatoló szívvel kapkodta a fejét ide-oda, hogy rájöjjön, mi adta ki a különös, oda nem illő hangot. A szobát bevilágította a telihold. Egy nagy sporttáskát pillantott meg az ablak alatt.
A kora reggeli félhomályban igyekvő María José magán érezte szomszédasszonya, Ludmilla tekintetét. Nem nézett fel az ablakára, de pontosan tudta, hogy az idős, német nő onnan figyeli. Önkéntelenül megrántotta a vállát.