Már több, mint öt perccel elmúlt fél tizenkettő, amikor Heidi görnyedt, kapucnis pulóverbe bújt alakja végre megjelent a nagymedence sarkánál. Ted némán felemelte a tabletjét, hogy jelezze, filmezik, és nem zavarja a cigarettázó, zenét hallgató lányt. A férfi természetesen kész tervvel érkezett, hiszen mindenáron ki akarta faggatni a lányt. Előbb azonban úgy kellett tennie, mintha egyáltalán nem állna szándékában szóba elegyedni Heidivel. Mindketten elnyújtóztak egy-egy napozóágyon úgy, hogy közöttük kettő üresen maradt.
Ted a célja elérése érdekében gyakorlatilag bármire képes volt. Most sem okozott neki gondot, hogy ilyen mértékben kilépjen a komfortzónájából. Korábban el sem tudta volna képzelni, hogy egy pöfékelő, lázadó tinédzsert őrizzen. Egyáltalán nem kedvelte a gyerekeket. A kicsiket azért, mert nem tudják egyértelműen kifejezni magukat, a nagyokat meg azért, mert nem akarják. Soha fel sem merült benne a gondolat, hogy saját gyereke legyen.
Úgy gondolta, hogy vár fél órát azelőtt, hogy akcióba lépjen. A biztonság kedvéért olyan filmet indított el, amelyet már látott, és rémesnek tartott. Nem akarta, hogy bármi elvonja a figyelmét. Betette ugyan a fülhallgatót, de lenémította az eszközét. Türelmesen várta, hogy eljöjjön az ő ideje.
Egyetlen egy dolog nyugtalanította csak. Mégpedig a különös csend és mozdulatlanság, ami Bernard és Noud háza felől áradt. Ted jól ismerte a szomszédai szokásait. Ha nem is gyakran, a két fiatal férfi időnként eljárt szórakozni. Olyan is megesett, hogy csak másnap reggel értek haza egy hosszúra nyúlt éjszaka után. Egy alkalommal elutaztak néhány napra, amiről értesítették a gondnokot. Ez a mostani azonban más volt. Ez a csend felborzolta a szódásüveg szemüveges férfi idegeit. Jobban, mint a visítozó gyerekek, a lusta karbantartó vagy a még mindig összevissza vizelő Perla. A szeme sarkából folyton a házat vizslatta, mintha csak ott felejtett nyomok után kutatna. Leste az emeleti ablakot, hátha az alakjuk mégis felbukkan.
– Ted! Barátom – jelent meg önelégült vigyorral Carlos. Élvezettel figyelte a Heidit őrző lovag arcának eltorzulását.
– Carlos – bólintott Ted kelletlenül.
– Milyen szép dolog tőled, hogy magadra vállaltad az őrködést.
– Semmiség – morogta a férfi, akit megzavartak a terve megvalósításában.
– Ne szerénykedj szomszéd! Mondtam is annak a link Uwe-nak, hogy példát vehetne rólad.
– Ugyan…
– De, de! Neki lenne itt a helye, hiszen mégis az ő testvéréről van szó. – Hirtelen elnémult, és összehúzott szemmel az udvar másik irányába kémlelt. – Ott jön, ni – mutatott a közeledő alak felé, majd elégedetten csettintett a nyelvével.
– Kicsoda?
– Uwe!
– Te idehívtad a másik kölyköt is?
A lámpák fényénél nem lehetett látni, hogy Ted arca sötétpirosra változik, ahogy a férfit elöntötte a méreg.
– Még szép! Ha ez a lány annyira fél, akkor a bátyjának kutya kötelessége vigyázni rá.
Ted a kezébe temette az arcát.
– Látom elfáradtál – búgta mézesmázos hangon az idős méregkeverő. – Menj csak pihenni, majd én maradok még egy kicsit a fiatalsággal. Beszélgetek velük, és megnyugtatom őket, nincs mitől tartaniuk ebben a komplexumban.
– Pontosabban nem azoktól kell tartaniuk, akik a sötétben ólálkodnak… – motyogta gúnyosan Ted.
– Parancsolsz? – kérdezett vissza Carlos.
– Semmi, semmi. Megyek aludni. Most, hogy Bernard és Noud végre hosszú időre elutazott, végre nyugtom van.
– Hogy mi? – hőkölt hátra az idős férfi.
– Neked nem is szóltak? – Ted élvezettel csóválta a fejét, majd ledobta a második bombát is. – Csodálkozom. Azt hittem, ti nagyon jóban vagytok egymással.
A szódásüveg szemüveges lassan, komótosan támaszkodott fel a napozóágyról. Rávigyorgott az idegességtől remegő szomszédjára, és megveregette a vállát.
– Köszönöm szépen, hogy leváltasz, igazán nagylelkű vagy, Carlos barátom.