Vaníliafagyis jegeskávéval a kezében, távolról figyelte unokahúgait, ahogy a fűben, fejük fölé tartott kézzel gurultak végig az udvar hátsó részén. Gurgulázva kacagtak, és hol a nagyanyjukat, hol az apjukat szólongatták. Őt nem. A gyerekek megtanulták: Erit kávézás közben nem szabad zavarni. Amúgy is zúgott már a feje a gyerekzsivajtól. Igazából pont azért húzódott ki a teraszra, hogy kicsit egyedül lehessen a gondolataival, amelyeket reggel óta nem hallott a két kislány folyamatos csivitelésétől, és az öccse öblös nevetésétől. Ahogy a gyerekek meglátták a nagynénjüket a kertben, nekik se kellett több. Miért ilyen hangos mindenki?
Alig várta, hogy az anyja előhozza végre a meglepetéstortát. Mintha nem tudná, hogy ott van a hűtő mellett, díszdobozban. Vajon számgyertya lesz rajta vagy temérdek vékony szál? Mindegy, csak jussanak el végre odáig. Legyen vége ennek a nyomorult korszaknak, és hadd kezdődjön el az új. Az a várva várt.
Az első alkalom még vicces is volt. Felszedett pár kilót, nem sokat, csak annyit, ami már meglátszott a hasán. A sarki pénztáros meg ujjongva gratulált a születendő babához. Mindketten nevettek. Végül is, miért ne hihette volna azt, hogy babát vár? Fiatal házasok voltak a férjével, „joggal” várhatta mindenki a gyermekáldást. Akkor még ő is úgy gondolta, hogy talán egyszer akarni fogja. A vágyakozás azonban soha nem jött el. Sőt. Akkor lett igazán felszabadult, amikor a válás is lezárult. Pedig egy apró lyukba kellett először költöznie, mégis imádta, hogy nincs körülötte senki. Csak és kizárólag akkor, ha igénye van rá. Akkor és oda megy, amikor és ahová akar. Amikor pedig elege lesz, meghúzódhat biztonságos kuckójában. Hogy szerette azt a kis lakást! Ott látta meg magát először, úgy igazán. Ott értette meg, hogy ő nem társas lény. Legalábbis nem pont úgy, mint ahogyan azt a világ várná tőle.
Azon a bizonyos esküvőn, amikor a nagynénje megkérdezte, hogy lesz így gyereke „még időben”, már dühös lett. Elképzelte, hogy az álláig érő nőt egyszerűen csak lefejeli, hogy hallgasson el végre. Onnantól kezdve húsz éven át hallgatta a párkeresési tanácsokat, ajánlatokat. Húsz évig tűrte, hogy időről-időre elszámoltassák: hol a gyerek? Miért nem szülte még tele a világot? Hányat szeretne egyébként, ha lenne, aki felcsinálná végre? Pedig, ha tehette, már nem ment családi rendezvényekre. A rokonok valahogy természetesnek veszik, hogy turkálhatnak mások magánéletében. Belekotomászhatnak mindenbe, amihez egyébként semmi közük. Mert hát: ők rokonok. A rokonnak meg hivatalos papírja van róla, hogy olyan kérdésekkel zaklasson, amelyeket jóérzésű ember nem tesz fel.
Az öccse legalább békén hagyja. Nem kéri meg sosem, hogy vigyázzon az ikrekre. Főleg, hogy igazán meg se tudja őket különböztetni. Csak akkor, ha egymás mellett állnak. Az egyik arca keskenyebb. Ha nincsenek együtt, honnan tudhatná, hogy az most melyik arc. Úgy nem lehet viszonyítani. Senkinek sem árulta még el. A trükk egyszerű: a találkozás első pillanatában megjegyzi, melyiken milyen ruha van. Ha éppen zűrös a napja és szanaszét áll a feje, akkor pedig kerüli, hogy a nevükön szólítsa őket. Helyette ott a jól bevált Törpilla, kicsikém, nyuszikám, babuci… Hét éve működik.
Na végre! Megérkezett a torta. Ötven lobogó gyertyával. Szép, egyszerű, narancssárga marcipánnal borítva, apró, fehér virágokkal. Lassan, élvezettel fújta el. Lehunyta a szemét. Már nem kellett kívánnia. Míg mások az örök ifjúságról álmodoztak, ő arról, hogy végre ötven éves legyen. Mostantól senki, soha nem fogja megkérdezni, hogy mikor akar gyereket. Mától végre békén hagyják, és elfogadják annak, aki.