– Juj, elesek – kuncogott a fiatal nő, és közelebb húzódott a fejük fölötti csőbe kapaszkodó férfihoz.
Ujjait játékosan a szőrös, drága karórát viselő csukló köré fonta. Másik tenyerét a pufi mellényes mellkashoz nyomta, hogy ne veszítse el az egyensúlyát amikor a vonat lefékez. Előnytelen formájúra töltött ajkai mögül előbukkantak a fogai a pajkos nevetgéléstől.
A férfi arcizmai meg sem rezdültek. Tekintete aggódva keresett másik fogódzót arra az esetre, ha nem bírná el a rácsimpaszkodó nő súlyát. Végül vállszélességű terpeszbe állt, egyik, puha bőrcipős lábfejét kifelé fordítva. Szabad kezét fekete, szűk farmerja zsebébe csúsztatta.
– Mi lesz, ha a következő fékezésnél elesünk? – tolta egészen közel az arcát a férfiéhoz, aki öntudatlanul hátrébb húzta a fejét.
A kényelmetlen testtartás azonban arra késztette a férfit, hogy pózt váltson. Megcserélte a kezeit. Amelyik addig pihent, a hideg fémre, a másik a meleg szövetre simult. A mozdulattól a nő elvesztette a kontaktust az addig biztonságot adó csuklóval, illetve mellkassal. Kínjában hosszan megrázta háta közepéig érő, gesztenyeszínű haját, amibe egykor világosbarna melír került. Láthatóan régóta nem járt fodrásznál. A férfi homlokán alig észrevehető felhő suhant át.
– Hol is kell leszállnunk? – próbálkozott fáradhatatlanul szóra bírni a rövid borostától és sűrű szemöldöktől morcosnak tűnő férfit.
– A végállomáson – érkezett a kurta válasz.
– De dilis vagyok, tényleg – kacagott erőltetetten.
Ismét megpróbált közel hajolni az archoz, amely láthatóan továbbra sem vágyott az eltúlzott száj érintésére.
A nő végül taktikát váltott. Gyors és kivédhetetlen mozdulattal átölelte a férfi derekát. Az úgy tűnt, meg sem rezzent. A szürke csőbe kapaszkodó ujjai azonban elfehéredtek a kéretlen érintéstől bekövetkező erős szorítástól. Másik keze a zsebében szorult tehetetlenül ökölbe. A nő mit sem törődve a testbeszéddel, fejét a tollal bélelt, vízálló mellényhez támasztotta. Alulról pislogva, reménykedve kereste a tekintetet, ami viszont igyekezett elkerülni az övét.
A férfi ingerülten megköszörülte a torkát. Egész teste megfeszült, arcizma megremegett. Ajkai a szorítástól befordultak, orrlukai kitágultak.
A repülőtéri megállónál feltóduló tömeg könyörtelenül egymáshoz préselte a párt. A nő kihasználva a lehetőséget, homlokát a férfi nyakába fúrta, miközben még erősebben kapaszkodott a megmerevedett testbe. A túl sok ember okozta meleg és az elhasználódott levegő már-már elviselhetetlenül fullasztóvá tette a kocsi légterét. A férfi kétségbeesetten emelte magasra a fejét. Hogy ne kelljen belélegeznie azt, amit mások kifújtak, orrát a mennyezet irányába tartotta.
– Jó kis randi – hallotta egészen távolról a nő még mindig csilingelő hangját. – Ha tudom, hogy mindenki most akar vonatra szállni, eszembe sem jut moziba menni.
A férfi alig észrevehetően vállat vont. A nő egyik kezével elengedte a derekat, és inkább magához szorította kézitáskáját.
Végre ismét megállt a vonat. A tömeg nagy része elhagyta a kocsit. A férfi megkönnyebbülten túrt a hajába. Arcát az ajtó felé fordította, hogy minél többet szippanthasson a kupéba áramló friss, hűvös levegőből. Észre sem vette, hogy nem fonódik köré kar, és nem fúródik fej a nyakába. Ahogyan azt sem, amint a siető lépésektől libbenő, gesztenyeszínű, világosbarna melírral tarkított hajzuhatag elsuhan az ablak előtt az állomás kijáratának irányába.