Lehunyt szemmel élvezte a csendet és azt, ahogyan a fodrász a haját mosta. Végre valaki, aki felfogta, hogy nem dumálunk munka közben. Legalábbis vele nem. Hiszen ő, ő. Hozzá pedig tilos kéretlenül beszélni.
Most először senki sem tartózkodott a helyiségben rajta kívül. Ki kellett ugyan fizetnie azt a másfél órát a szalon másik két bérlőjének, hogy ne érje őket kár, amiért nem fogadhatnak vendéget akkor, amikor ő van ott. Sebaj, megérte. Mi az ahhoz képest, hogy ott kellett élnie?
A negyvenes évei végén járó nő még mindig nem tudta feldolgozni, hogy kénytelen volt elhagyni az otthonát. A hatalmas palotát, a hét fős személyzetet, a csillogó partikat, az irigykedő tekinteteteket. Le kellett mondania a házhoz járó varrónőről, fodrászról, pedikűrösről, masszőrről. Itt még csak nem is ismeri senki. Pedig ő, ő.
Boltba ugyan nem kell járnia, csak akkor, ha ruhára van szüksége. Minden egyéb szolgáltatásért neki kell autóba ülnie. Ezek lusta népek. Nem hajlandóak házhoz járni. A vendég, ha tetszik neki, ha nem, kénytelen megjelenni a szalonban és tűrni a locsogást. Mert ezeknek be nem áll a szája. Ráadásul hangosak. Akkor sem maradnak csendben, ha ő van ott. Pedig ő, ő, és rohadtul nem ehhez van szokva.
Ezeket nem hatja meg a pénz és a szemmel látható jólét. Tesznek rá. Nem irigyelik, sőt, még csak meg sem bámulják. Néha egy-egy külföldi sóvágó tekintetét elkapja, de ennyi. Az ékszerüzletben vagy a parfümériában nem sietnek elé. Felé se pillantanak. Ha szeretne valamit, neki kell kérnie. Annak ellenére, hogy ő, ő. Hogy nem fogják fel?
Az a nyüves papucs! Hogy utálja azokat a strandpapucsban, rövidgatyában slattyogó nőket! A körmüket persze megcsináltatják, arra van igény, de tisztességes ruhára nincsen. Csak ő és néhány honfitársa teszi meg azt a szívességet önmagának és persze, a világnak, hogy elegáns öltözékben lép az utcára. Nem mintha bárki értékelné az igyekezetüket. Igaz, elsősorban magának akar tetszeni. Hiszen ő, ő, akitől egy valamire való férfinak akkor is tátva maradna a szája, ha smink nélkül, hálóingben, kócosan látná meg először.
Igaz, a minap a rendőrt nem hatotta meg a külseje. Hosszan és gorombán veszekedett vele azért, amiért a körforgalomban parkolt. Mégis hol a francban kellett volna megállnia, ha az összes helyet elfoglalták előtte? Öt kilométerrel arrébb? Neki? Tehet ő arról, hogy azt az autót amúgy is lehetetlen azokra a kis, szar helyekre beszuszakolni? Meg úgy egyáltalán! Elég baj, hogy magának kell vezetnie és ilyesmivel bajlódnia. Felfogják ezek itt, hogy mi mindenről kellett lemondania? Neki!
Taxizhatna. Ő azonban megmondta, nem ül bele azokba a tragacsokba. Amikor ő, ő! Hogy is képzelik? Az állítólagos, felső kategóriás járművek is mind szemétre valók. Akkor inkább vezet. Ha pedig valakinek nem tetszik, hogy járdán, zebrán vagy akár körforgalomban parkol, az elmehet a pokolba. Az itteniek ugyanezt csinálják. Csak persze, az összevissza tört roncsok kevésbé szúrják a rendőrök szemét, mint az ő luxusautója.
A partik fájnak. Azok megszűntek. Az is lehet, hogy végleg. Egyszer a férje felvetette, hogy tartsanak fogadást a szomszédságnak. Pf. Még mit nem! Oké, persze, azoknak is van mit a tejbe aprítani, de mégsem ereszkedhetnek az ő szintjükre. Ő befolyásos emberekkel mulat, nem pedig hajókereskedővel vagy ingatlanossal. Ráadásul nem is beszélik egymás nyelvét. Talán úgy képzelte a férje, hogy összevissza makognak angolul a vacsora felett? Ő? Eh…