„Mit szólnál egy kávéhoz, amíg a gyerekek edzenek?”
Istenem, de béna. Este hatkor kávé?
A legjobb módja, hogy hülyét csináljak magamból. Ennyi erővel a haját is meghúzhatnám, aztán kuncogva beugorhatnék egy fa mögé az udvaron. Az is lehet, hogy fix programja van erre a másfél órára. Esetleg ilyenkor intézi a bevásárlást vagy mittudomén.
Mondjuk, ha nem próbálom meg, akkor tuti nem sikerül. De a kávé akkor is túlzás. Sétálni nem hívhatom, az olyan nyálas. Nem akarok túlságosan nyomulni. Főleg, hogy nem is ismerjük egymást. Mármint ő engem. Én már egy ideje figyelem.
Ezzel meg nem nyithatok: Figyu, már a tanév elején felfigyeltem rád… a humorod miatt. Mit szólnál, ha meginnánk egy málnaszörpöt valahol, amíg a fiaink edzenek?
Eh. Szánalmas. És ha megkérdezném, hol vásárolja az edzős cuccokat a fiának?
Aztán ő meg mondaná:
– Ott, ahol te. Ugyanaz a márkajelzés van a gyerekek felszerelésén.
Na bumm. Akkor meg nevethetnénk egy jót:
– Nahát, tényleg! Hol hagytam az eszem?
Aztán ő mosolyogva elhúzna, én meg ott maradnék, és rágnám a kefét, amiért elszúrtam.
Felajánlhatnám, hogy menjünk együtt a legközelebbi, vidéki versenyre. Fölösleges két autóval menni.
Aztán majd mondaná:
– Ja, jó, köszi, nekem úgysincs rá időm. De jó fej vagy, hogy az én gyerekemet is bevállalod!
Indulás előtt persze a lelkemre kötné, mit ne adjak a gyerekének, ha esetleg elvinném őket kajálni, és egy egész sor instrukcióval látna el. Kicsit fontoskodva. Nem túlzottan, csak épp annyira, hogy rájöjjek: nem is jó fej.
És akkor szétvetne az ideg, hogy én furikázhatom a hülyegyerekét.
Aki ráadásul hányós.
Esetleg kérhetnék én valami apró szívességet.
Mégis mit?
Füllenthetnék is akár…
Ez szuper: megkérdezem, tud-e eladó házat a környéken. Simán mondhatom, hogy egy ismerősöm miatt érdeklődöm. Senkinek sem kell tudnia, hogy az az ismerős én vagyok. Különben is – az még csak nem is hazugság. Hiszen ismerem magam, nem?
Na tessék.
Ez jó. Ez szuper.
Könnyű, kézenfekvő, tökéletes beszélgetésindító.
Hogy ez eddig nem jutott eszembe!
Most már csak az kell, hogy tényleg humoros, kedves nő legyen. Ha nem az, akkor viszont… szívás.
Te jó ég! Ne már, hogy felnőttek között ekkora dráma legyen a barátkozás?!
Gyerekkoromban azzal játszottam, aki a legközelebb lakott. Tök mindegy volt ki, csak ismerje a bújócska meg a fogó szabályait. Az sem zavart, ha kényeskedett.
Lehet, ez a baj. Nem tanultam meg barátkozni.
Most meg itt van egy nő, aki szimpatikus, hozzám hasonlóan kétgyerekes anya, nagyjából egyidősek is vagyunk, és… nem merem megszólítani.
Esküszöm, könnyebben és gyorsabban hívnám randira valamelyik apukát.