Egész másként ült most az asztalnál. Ezúttal nem kimerülten, ingerülten rogyott le a kényelmetlen műanyag székre (túl keskeny a háttámlája). Hanyagul rákönyökölt. Kicsit távolabb csúsztatta az előtte lévő műanyag tálcát. Beletúrt a kihűlt, ízetlen sültkrumpliba. Egyet kivett, farkasszemet nézett vele egy darabig, majd visszadobta a többi közé. Száraz, sótlan vacak. Kell a fenének. Megfeszítette a karján az izmot, és a szomszédos asztalnál ülő fiatal lányok felé sandított: vajon látják-e a formás, vastag felkart, illetve a csuklón hivalkodó órát? Hálás darab, mert nemcsak a szakértők saccolhatják meg az árát, hanem laikusok is. Az apró drágakő berakásokon szépen játszik a fény. Igazán szemet gyönyörködtető. Ékszeróra, mondta a kereskedő. Tök mindegy. Az időt úgyis a telefonon nézi. A mutatókkal sosem szeretett bajlódni. Meg a kis vonalakkal. Főleg, amikor a nagymutató két vonás között van. A franc tudja, az akkor hány perc. Eh, kit érdekel. Arra ott a telefon.
Azt is ki kellett volna tenni az asztalra. Sebaj, majd mindjárt eljátssza, hogy telefonál. Ezt a készüléket látnia kell lányoknak. Ha már itt aszalódik a napon, legyen valami értelme.
A hullámmedence felé fordította a fejét. Hogy utálta annak idején! A sok hülyegyerek taposta egymást, aztán szedhették ki a levegő után kapkodókat. Még most sem szereti azt a kollektív visítást, ami akkor kezdődik – mintegy varázsütésre –, amikor elindul a hullám. Arra mondjuk jó lenne, hogy lehűtse magát. Talán később elmegy a hátsó medencéhez megmártózni. Csakhogy az meg tele van pózer majmokkal. Neki ahhoz még edzenie kell. Így csak kiröhögtetné magát. Még akkor is, ha azoknak az idétlenkedőknek együtt sincs annyi pénzük, mint amit ő egy hónap alatt megkeres.
Lehet, hogy csak azért is belelógatja a lábát. Hadd lássák a kis szarháziak az óráját meg a telefonját. A pénztől mind befogják. A csajok meg épp ellenkezőleg – megered a nyelvük. Rögtön ismerkedni akarnak. Jól is teszik. Azért csúszkál az izzadt combja ezen a rohadt széken.
Felállt. Ösztönösen megragadta a tálcát, hogy elvigye a kukához. Aztán megmerevedett. Na, még mit nem! Nem fog ő maga után takarítani. Szedje össze valaki más, ahogy ő is tette éveken át. Majd jön valamelyik kis nyomorék, és szépen letakarítja az asztalt. Annak idején ő is zokszó nélkül ment, és csinálta. Összeszedte a gusztustalanul megcsócsált, széttrancsírozott maradékokat, amit a sok patkány még a tálcára sem volt képes rádobálni. Hiába húzott kesztyűt, sokszor még így is ragacsos, szószos lett nyakig. De gyűlölte azt a sok igénytelen tetvet! Megrázta a fejét. Kár volt felidézni.
Már nem kell ezt csinálnia. Kurva jól keres. Olyan súlya van az órájának, hogy szinte húzza a csuklóját. A telefonja még alig kapható pár helyen. Az új kocsija néhány hét múlva érkezik.
Kit érdekel, mit csinált pár évvel ezelőtt?
Pedig akkoriban megfogadta: ha valaha túljut azokon az éveken, amikor egyik napról a másikra élt, a büdös életben nem teszi be ide a lábát. Ebbe a nyomorult vízi parkba. De néha egyszerűen muszáj. Néha muszáj megmutatni, például annak a zsíros pofájú disznónak, hogy ő nem olyan proli. Neki bármire van pénze, míg annak a maszatos tetűnek csak arra, hogy itt zabálja a kimeredt sült krumplit, amihez még tetves só sem jár.
Elmosolyodott. Hogy megkapta az a béna picsa a magáét!
Mégis mit hitt? Majd szó nélkül tűri, hogy szarul csapolja a sört? Tanulja csak meg – ha már itt dolgozik! Meg kellene értenie, hogy ide nem csak csórók járnak, akik évekig kuporgattak a nyaralásra. Akadnak olyanok is, mint ő. Az órát sem véletlenül viseli – elég ránézni, és világos minden.
Neki kurvára ésszel kell sört csapolni. Nem odacsapni a tálcára, hogy kilöttyenjen. Pláne, ha már neki kell odavinnie az asztalhoz. Az asztalhoz, ami fölött még egy árva napernyő sincs. A szék meg leégeti az ember combját, mire lehuppan. Micsoda putri ez.
Szedjék már össze magukat ezek a nyomorultak – ha már néha ide eszi közéjük a fene!