– Gyere, menjünk le a partra – fogta meg szelíden María José vállát Ludmilla. – Jót fog tenni neked a friss, sós levegő és a mozgás.
– Úgy érzem, bármennyit tudnék aludni – motyogta bágyadtan az idős cukrász.
– Tudom. Majd fogsz is. Itt azonban már nem tudunk nyugodtan beszélgetni.
– Gondolod, hogy bennünket is lehallgatnak?
– Téged egészen biztosan.
– Akkor menjünk át hozzád!
Ludmilla kelletlenül legyintett.
– Esteban túl sok időt töltött el a házamban – jegyezte meg csípősen –, és abból a vén csibészből bármit kinézek. Lehet, hogy miközben elterelte a figyelmemet, bepoloskázta az egész kócerájt.
María José elhúzta a száját. Bár a közérzete már jó volt, az elmúlt napok eseményei lelkileg teljesen kifacsarták. Mély szomorúság és csalódottság lett rajta úrrá. Nyomorultnak és kiszolgáltatottnak érezte magát. Ha ez azonban nem lett volna elég, még szégyenkezett is amiatt, hogy valakik egyszerűen elkábították, majd rakosgatták ide-oda, mint valami rongybabát.
– És akkor ezentúl, ha valamiről beszélni akarunk, akkor el kell hagyni a komplexumot? – méltatlankodott. – Szerinted ez normális?
– Nem az. Nyilván nem az – válaszolta türelmetlenül Ludmilla.
Ingerülten igazgatta a haját, majd a szemüvegét. Fogytán volt a türelme. Meg akarta beszélni María Josével, ami történt. Tudni akarta az eltűnés minden részletét. Emellett a rossz hírt is közölni akarta idős barátnőjével. Egyszerűen nem bírta magában tartani, hogy a cukrász – egyelőre legalábbis csak ő – lebukott. Esteban meglátta a temérdek ellopott holmit, amiket María José a kamrájában rejteget.
Hiába próbálkozott, képtelen volt élvezni a sétát. A partra vezető utca most valahogy túl zsúfolt és zavaróan hangos volt. Ami korábban élettel telinek, vibrálónak tűnt, az most nyomasztóvá vált. A nehéz, zsíros ételek füstös szaga kifejezetten taszította. Gépiesen lépkedett előre, tűrve a tolakodó tömeget, a véletlen érintéseket, a bántó zajokat. Még akkor sem tudott megnyugodni, amikor mezítelen lába végre beleért a hűs vízbe.
Nem akart ott lenni.
Az ágyára vágyott. Pihenésre, alvásra, csendre. Egyedüllétre. Nem akart látni senkit, és legfőképp nem akart beszélni senkivel. Elgyötörten szorította magához papucsát. Arra pedig végképp nem állt készen, hogy újra átélje az egészet, pusztán azért, hogy kiszolgálja Ludmilla kíváncsiságát, aki csillogó szemekkel várta, hogy végre belekezdjen.
– Na – unszolta –, mondd már, mi történt!
María José kedvetlenül megvonta a vállát.
– Carlos rosszul mérte fel Bernard és Noud képességeit – közölte színtelen arccal, szenvtelen hangon.
– Ezt nem értem.
– Mit nem lehet ezen érteni? – csattant fel a cukrász. – Valami maffiaféle bűnözők vagy mittudomén, Carlos meg addig provokálta őket, míg elegük nem lett. Én meg rosszkor voltam rossz helyen.
– Nem a doboz miatt…?
– Ne gyere már te is ezzel a baromsággal! – vágott közbe dühösen María José. – Bírom, hogy olyan rohadt okosak vagytok mindketten! Mégis, mi a büdös francért érdekelne bárkit Ted óvodás szintű irkafirkáinak az eltűnése?!
Ludmilla megszeppenten elhallgatott.
– És különben is – folytatta María José fojtott indulattal –, ha engem célba vettek, akkor téged miért nem?
Papucsával nagyot csapott a tenyerébe. A kemény gumi okozta testi fájdalom eltörpült a belül tomboló, égető és marcangoló érzéshez képest, amit már napok óta cipelt magában.