C. doktor néni
Amióta megértettem, mennyi mindent tanulhatok más nőktől, tudatosan keresem azoknak a hölgyeknek a társaságát, akik inspirálnak. És ha egyszer ott vagyok közöttük, igyekszem maximálisan kihasználni azt a kis időt, amit velük tölthetek.
Mindegyikük másért hat rám: egyikük a tudásával, másikuk a tartásával, a harmadik pedig puszta jelenlétével nyűgöz le.
C. doktor néni már a harmadik gyerekorvosunk. Az elsőt igazán sajnáltam, amikor elment: kedves, bűbájos, fiatal nő volt. A másodikkal alig találkoztunk. Aztán megjelent C. A nő, aki kitölti és uralja a teret, és valahogy egyszerre van jelen a helyiség minden apró szegletében.
Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, hogy nem akárkivel van dolgom, amikor első találkozásunkkor lehúzta a maszkját, és hangosan, szótagolva kezdett hozzám beszélni.
Lehet, más megsértődött volna, én viszont nagyon örültem neki, mert így gond nélkül megértettem mindent. A meglepetéstől felnevettem ugyan, de elképesztően praktikusnak találtam.
Hogy okos, alapos, és rendkívüli alázattal végzi a munkáját, azt most adottnak veszem. Azt gondolom, ez minden szakma alapkövetelménye kellene, hogy legyen. Természetesen értékelem, és szerencsésnek tartom magunkat, hogy ő a gyerekeim orvosa, de mondjuk ki: ez így van rendjén.
Ami viszont plusz, és valódi életminőség-javulást hoz: élmény a rendelőjében töltött idő. A szakmai mondanivalóját némi abszurd humorral fűszerezi, hogy ne csak értsem, hanem meg is jegyezzem, miközben még jól is érzem magam. Olyan ez, mint beülni egy jó mesefilmre: a gyerekek biztonságban vannak, a szülők meg csak kapkodják a fejüket a finoman nekik szánt üzenetek hallatán. Ez az a fajta elmés, abszurdba hajló humor, ami az én éltető elemem.
Egy alkalommal elég sokan vártunk, és jó kis csúszás összejött. Egy óra késéssel kerültünk sorra. Már közeledett a rendelés vége, és egy kimerült, nyúzott doktornőre számítottam – főleg, amilyen okosak és tévedhetetlenek tudnak lenni az anyukák (tisztelet a kivételnek). Ehhez képest úgy toppant elénk, mintha egy wellness-hétvégéről érkezett volna vissza.
Nem bírtam megállni, megkérdeztem, hogyan bírja ezt, és főleg – honnan ez a jókedv.
– Viccelsz? – nézett rám felvont szemöldökkel. – Több mint egy órát vártatok. A minimum, hogy teljes körű szolgáltatást nyújtsak.
Ehhez valószínűleg az is kell, hogy valaki tényleg jó ember legyen. Nem elég a szakmai tudás és az önfegyelem: kell hozzá egyfajta nyugalom, emberség és belső tartás is. Az, hogy valaki képes legyen minden körülmények között megőrizni az egyensúlyát.
Ha megyünk hozzá, nemcsak a gyerekeket viszem, hanem magamat is. Nekem legalább annyira szükségem van a „terápiára”, mint az aktuális betegemnek. Ha tehetném, kéthetente kitalálnék valami apró ürügyet, csak hogy feltöltődhessek az energiájából, és hallgathassam végtelenül szórakoztató szavait.