Nem hallotta, amit a nő mondott. A felesége száját figyelte: a rúzs nélküli ajkak körüli apró ráncok táncát. Talán mert rendszerint barnáspirosra festi, fel sem tűnt neki eddig, hogy itt-ott már nála is megjelentek a szarkalábak. Végül is elmúlt negyvenöt, miért is ne lehetne egy-két ránca? Másutt nem igazán figyelt még fel rájuk. Igaz, nem is kereste. Most is csak azért vette észre, mert pont úgy kapott fényt az arca.
Vajon mit mondhatott?
Igazán bevallhatná lassan a családnak, hogy valami van a hallásával. Csakhogy az egyet jelentene azzal, hogy közli: asszony, gyerekek, apátok öregszik!
Aztán jót nevetnének rajta. Na persze, még mit nem! Amilyen szemtelenek mostanában, jó kis támadási felületet biztosítana nekik. Nesze neked, kamaszkor!
Egyébként sem feltűnő. Egyrészt, mert remekül tud szájról olvasni, másrészt a gyerekeket pofonegyszerű kicselezni:
– Ne beszélj már tele szájjal!
– Úgy mondjad, hogy értsem is! Mi vagyok én, gondolatolvasó?
– Nyisd már ki a szád, artikulálj rendesen!
– Ha a cipődnek motyogsz, akkor attól is várd a választ!
A feleségével is boldogul. Egyelőre. Mivel senki sem sejti, hogy rosszul hall, általában csodálkozás nélkül elismétlik, amit mondtak. Főleg a velejáró stressz, ami zavarja. Mikor fog lebukni? Mi van, ha hallókészülékre szorul ő is, mint néhány felmenője? Na, azt baromira nem szeretne alig ötven évesen. Aztán majd, ha szól, hogy beszéljenek hangosabban, majd azzal tromfolnak: Tedd be a hallókészüléked!
Mi a fenét mondhatott? Előtte nem sokkal azon nevettek, hogy a felesége szerint tyúkól íze van a Sprite-nak. Aztán ő meg azzal fokozta, hogy nem sok olyan embert ismer, aki tudja, milyen íze van a tyúkólnak. Minden szót tökéletesen hallott és értett annak ellenére, hogy egy vízipark kellős közepén ülnek, és folyamatos zsongás veszi körül őket. Később a feleséges felállt, mert pisilnie kellett. Felemelte a poharat, kétszer is, és közben komoly arccal magyarázott. Kár, hogy nem figyelt rendesen.
Valószínűleg arra kérte, ne igya meg.
Ami azért lenne fura, mert sosem szokta meginni a felesége italát. Éppen ezért kérni sem kell soha. Mindenki tudja, hogy Anya egy hétig szopogatja az üdítőt, ha nagy ritkán víz helyett arra fanyalodik.
Kétszer meg egészen biztosan nem mondaná el neki ugyanazt. Miért tenné? Nem tudja, hogy rosszul hall.
Akkor feltehetőleg azt magyarázta, hogy most kivételesen igya meg a Sprite-ot.
Ez egyébként teljesen logikus is lenne, hiszen tyúkól ízűnek tartotta, tehát nem ízlik neki. És ki otthon a konyhamalac? Hát Apa, ki más. Kiönteni nem lehet, akkor sem, ha tyúkól ízű, mert a pazarlást nem szereti.
Végül is, meleg van, a söre már elfogyott. Annyira ugyan nem kívánta az édes italt, de mindegy.
Hm. Tényleg tyúkól íze volt. Valószínűleg a papírpohár teszi. Igen, határozottan. Alom szaga van. Tessék. Nem voltak állataik soha, erre most tökéletesen felismeri még az ól és az alom ízét is.
Kár, hogy a gyerekek lemaradtak erről. Jót nevethettek volna együtt. Bár, amilyen undokok mostanában, lehet, ezt is felhasználták volna ellenük, ha úgy adódik.
Végre, visszajött.
Lassan indulhatnának haza.
– Te megittad?
– Igen, persze, hiszen te mondtad.
– Szórakozol velem? Hát nem ismersz?
– De… én…
– Tudod, hogy milyen lassan iszok – dohogott. – Direkt mondtam is, mielőtt elmentem vécére, hogy ne idd meg, erre tessék. – Mérgesen csóválta a fejét. – Miért nem kértél te is? Inkább játszod itt a süketet…