– Jaj, ne… – nyöszörögte alig hallhatóan maga elé Delia, amikor megpillantotta a fiatal, jóképű gyógyszerészt. – Hová tűnt a néni, aki az előbb még ennél az ablaknál állt?
Riadtan nézett körbe, hátha a másik patikus épp visszatér, és mire ő kerül sorra, ismét az idős hölgy szolgálja ki a vásárlókat. Amikor azonban az előtte állók elfogytak, elöntötte a pánik.
Mégis hogyan váltsa ki a gyógyszereit, ha egy vonzó férfinak kell odaadnia azt a receptet, ami minden szörnyűséget elárul róla? Ráadásul egy ilyen borzalmas titkot – amit eddig győzött rejtegetni a világ elől?
Most még a jól bevált trükkje sem működik: miszerint az anyukájának visz hüvelykúpot, az apukájának körömgomba-ecsetelőt, a nagynénjének pedig hasfogót.
– Miben segíthetek? – kérdezte meleg hangon a férfi, ami csak tovább rontotta a helyzetet.
Ha legalább csipogó, hörgő vagy valami egyéb mókás hangja lett volna, amitől veszít a vonzerejéből! Akkor talán könnyebben átnyújtotta volna neki az őt megbélyegző fecnit.
– Minden rendben? – vonta fel kérdőn a szemöldökét a patikus.
Összevissza cikáztak a gondolatok Delia fejében. Keres egy másik gyógyszertárat – ha kell, egy távolabbi városban. Vagy majd holnap újra megpróbálja itt, hátha sikerül elkapnia a nénit. Igazából bármilyen megoldás jó lenne, csak ez nem. Fiatal, jóképű férfinél szó sem lehet róla, hogy gyógyszert váltson ki. Sőt. Ha nem talál a közelben megbízható patikát, akár száz kilométert is utazik. Havonta egyszer még csak-csak megoldható. Igaz, még vezetni sem vezethet. Te jó ég! Mások ezt vajon hogyan oldják meg?
– Rosszul van? – kérdezte most már aggódva a férfi.
Delia sírásra görbülő szájjal nézett a szemébe. Legszívesebben kikérte volna magának, hogy ez a galád fickó kiszúrt vele, és bepofátlankodott a patikus néni helyére.
Végül egy mélyről felszakadó, kétségbeesett sóhajjal sarkon fordult, és kisietett a helyiségből.
– Na, sikerült?
Delia lesütötte a szemét. Nem mert ránézni Hannára.
– Ezúttal mégis mi volt az akadály? – kíváncsiskodott gúnyos hangon a barátnője.
– Túl jól nézett ki.
– Hogy mi? – szakadt ki Hannából az őszinte felháborodás.
– Jól hallottad. Te is kijöttél volna a helyemben.
– Az kizárt – csattant fel Hanna. – Főleg ennyi kudarcba fulladt kísérlet után. Egyszer az a bajod, hogy a volt gimis évfolyamtársad, másszor a kolléganőd öccse, aztán azért nem mered kiváltani, mert szerinted egy flegma picsa áll a pult mögött, aki majd gúnyos mosollyal adja át a gyógyszered. Most meg azzal jössz, hogy jól néz ki? Észnél vagy?
– Te szívesen vallanád be egy jóképű fickónak, hogy epilepsziás vagy?
– Bevallani? Szerinted egy gyógyszerésznek be kell vallanod, hogy mi a bajod? Neki az a dolga, hogy kiadja, amit szedned kell. Rohadtul nem érdekli semmi azon kívül.
– Könnyen beszélsz – Delia szeme megtelt könnyel. – Neked nincs olyan betegséged, amiről másnak egy földön fetrengő, habzó szájú, maga alá vizelő roncs jut az eszébe.
Hanna egy darabig néma maradt. Valóban, mielőtt Delia agyműtéten esett át, nem ismert más epilepsziával élőt. Addig ő is azt hitte, hogy a betegség minden esetben ijesztő rohamokkal jár. Félt volna olyannal barátkozni, aki ezzel küzd.
Delia epilepsziája azonban nem zavarta. Kétszer látta a barátnőjét furcsán a távolba meredni, amire Delia később azt mondta, rohama volt. Már nem tartott a betegségtől – de egy hirtelen eszméletvesztéstől továbbra is rettegett. Mit tenne akkor?
– Jó – adta meg magát Hanna. – Beismerem, igazad van. Nekem is csak rémképek voltak eddig a fejemben.
– Erről beszélek – suttogta Delia.
– Kössünk egyezséget – közölte határozottan a barátnője. – Te felkészítesz mindenféle roham kezelésére, hogy ne kelljen többé annyira félnem tőle, én pedig elmegyek veled minden hónapban kiváltani a gyógyszered. Ha kell, lerendezem a flegmát, a jóképűvel meg flörtölök, hogy ne rád figyeljen.