Ted nyugtalanul rótta a köröket a nappalijában. Rémes hőhullámok gyötörték, izzadt a homloka, remegett a gyomra. Ingerülten a medence felé pillantott, ahol Dajana, Pauline és Viktoria heverészett, mintha az ég világon semmi dolguk sem lenne. Pedig Ted legjobb tudomása szerint Dajana ilyenkor egy közeli apartmant takarít, Viktoria a hétvégi bevásárlást intézi, Pauline pedig jógázik egy online oktató segítségével. Erre most mind itthon henyél, és meggátolják abban, hogy úszást imitáljon.
A szódásüveg szemüveges férfi egyre ingerültebbé vált, ahogy nőtt a sóvárgása a hűs víz iránt. Egy idő után már úgy érezte, a medencén kívül semmi más nem segíthet rajta. Szenvedése pillanatokon belül dühhé alakult, és alig bírta türtőztetni magát. Minden erejét megfeszítve próbálta megakadályozni magát attól, hogy üvöltve a három semmirekellő asszony közé rontson. Elméjében szélsebesen száguldoztak a goromba felszólítások és a szitokszavak, amelyeket képzeletében a családanyákhoz intézett. Gyűlölte őket egytől egyig. A lustaságukért, a gyengeségükért, az anyaságukért. Különösen az egyiküket. Azt, amelyiknek az illatát akkor is érezte, ha a tulajdonosa nem volt Ted közelében. Azt amelyiknek a nevetése, a hangja, és akár távoli alakjának a látványa olyan érzéseket váltott ki belőle, amelyre nem is hitte, hogy képes. Akiről a feljegyzéseket kiváló minőségű, fényes papírra írja. Akitől egy illatos hajgumit őrizget, és akit magában csak úgy hív: Macskanő.
Hogyan is hívhatná másként a magas, karcsú, ruganyos léptű, fényesen libbenő hajú, cicaszemű szépséget. A bátor, hófehér bőrű, vakmerő nőt, akit holmi fenyegetés meg sem rémített. Úgy dobta a magasba a maroknyi üzenetet, mintha valami játék lett volna. Mindenki, aki azon a bizonyos reggelen a medence körül állt, reszketett. Csak ő nem. Csak Viktoria nevetett hátrahajtott fejjel az aláhulló fecniken, amik neki szóltak. Micsoda érzéki, izgató boszorkány!
Végül nem bírta tovább, feltépte a nappali udvarra néző ajtaját, és szinte öntudatlanul indult meg a medence irányába. Néhány lendületes lépés után azonban nekiütközött valaminek. Pontosabban valakinek.
– Mi ütött beléd, Ted? – méltatlankodott Carlos. – Te most komolyan nem láttad, hogy egyenesen feléd tartok? Valami dührohamod van vagy mi?
Ted rémülten kapott a homlokához. A váratlan helyzet, és különös körülmények között eltűnt idős férfi hirtelen felbukkanása teljes káoszt okozott az amúgy is zavart Ted fejében. Nem jöttek szavak a szájára, partra vetődött halként tátogott, és kétségbeesetten próbálta feldolgozni a látottakat.
Carlos mindkét kezével csettintett párat a szódásüveg szemüveges férfi orra előtt.
– Mit ólálkodsz a teraszomon? – mordult rá Ted.
– Na, jól van – mosolygott rá szelíden Carlos – azt hittem, teljesen elmentek neked otthonról.
– Kikészít ez a hőség, és szeretném én is használni a medencét végre – vicsorgott.
– Ó, értem – gúnyolódott az idős férfi. – Csak ugye, ahhoz, hogy te is használhasd, előbb mindenkinek el kellene tűnnie a víz ötvenméteres körzetéből, nehogy zavarjanak a puszta létezésükkel. Jól gondolom?
– Nem érdekel, mit gondolsz, csak szeretném én is nyugodtan használni azt, amiért pontosan annyit fizetek, mint az, aki egész nap ott fetreng a napozóágyakon. Sőt, én többet, mert a családok három-négy ember után fizetik ugyanazt az összeget, amit én egymagam után.
– Jól van, öregem, csigavér – nyugtatta Carlos. – Higgadj le, barátom, ne menj te sehová – utasította szelíden. Kihúzott egy széket a férfi kerti asztala mellől. – Ülj le ide, én pedig hozok neked egy hideg sört – kínálta hellyel Tedet. – Ne izgasd magad, tudom, hogy van pár üveggel a hűtődben.
Ted kimerülten rogyott a székre. Nem maradt ereje ellenkezni. Fejét leszegte, hogy még véletlenül se nézzen a három nő irányába, akik természetesen le sem vették róla a szemüket. Izgatottan figyelték, mi történik a komplexum legundokabb férfijának teraszán.