A legjobban azt szeretem, amikor csak úgy suhannak a vakítóan szép színcsóvák. Mint valami üstökös, mindegyik kis golyó maga után húz egy fényes csíkot. Csak odabökök az ujjam hegyével, ahová szeretném, hogy kerüljenek, és már ott is vannak. Imádom. A türkiz a kedvencem – attól mindig úgy érzem, felragyog az arcom. Nem mosolygok, de a szemem kissé összeszűkül, a szám fölötti ráncok kisimulnak.
Be lehet állítani úgy is, hogy a golyók helyett virágok vagy méhecskék jelenjenek meg. Úgy is szép, de akkor nem húznak csóvát. Márpedig én azt nagyon szeretem nézni, ahogy a fényhullám lassan átfolyik a másik helyre. Öt golyócskát kell egymás mellé rakni, és akkor pontot kapok érte. Ha elhibázom, betelik a tábla a sok golyótól, és vége a játéknak. De ez sem zavar, mert nem a pontok miatt játszom, hanem egyszerűen azért, mert gyönyörű.
Végtelenül hálás vagyok az unokámnak, hogy megmutatta, és feltette a telefonomra. Olyan ügyes gyerek, én meg… hát nem értek hozzá. Mondjuk, a múltkor véletlenül megnyomtam valamit, és azóta a golyók vicces csattogással ugrálnak az új helyükre. Ahányat lépnek, annyi hangocskát adnak ki, mintha valaki a radiátorcsövet püfölné. Először halálra rémültem, hogy elromlott a készülék. Aztán, amikor hallottam, hogy minden lépésnél csattan, megnyugodtam. Sőt, meg is örültem. Sokkal mókásabb így a játék, hogy hangja is van.
Annak idején még tévéje sem volt mindenkinek. Én például a városi könyvtárba jártam szerdánként tévét nézni. Jó sokan összegyűltünk, gyerekek, felnőttek vegyesen, és ámulva bámultuk a képernyőt. Telefon? Nekünk nem is lehetett. Nem számítottunk elég fontos embereknek, és amúgy sem tudtuk volna megfizetni. Már megvoltak a gyerekeim, amikor a buszpályaudvar melletti nagyáruház falára szerelt készülékről felhívtam a nővéremet az iskolában. Nem is volt különösebb mondanivalóm – csak ki akartam végre próbálni.
Most meg itt nyomkodom ezt a zsebben elférő kis vackot. Az unokám mindenfélét művel vele, követni sem tudom. Még pénztárca helyett is a telefont veszi elő a boltban. Csak odatartja egy kis géphez, és már ki is van fizetve! Na, én ilyet biztos nem fogok csinálni. Honnan tudhatnám, tényleg csak annyit vont-e le, amennyibe az áru került? Meg olvasni rajta? Ekkora kis képernyőn? Az övé persze nagyobb, de akkor sincs rajta ilyen vicces hang. Hihi! Az unokámé rezeg, meg halk zenét játszik, az enyém bezzeg csattog-kattog.
Megmutattam a barátnőmnek is. Neki sajnos nincs ilyen játéka. Hiába kérem az unokámat, nem teszi át az ő telefonjára is. Mindig kibújik alóla, hogy nem olyan szoftver van rajta, vagy azon nem futna. Hát az enyémen sem fut, csak slattyog az a golyó. Szerintem csupán kifogásokat keres, hogy ne kelljen vele bajlódnia. Pedig milyen jó lenne együtt játszani! Milyen jókat nevetnénk a vicces zuttyanásokon.
Nem tudom, mit sziszeg meg cöcög itt mellettem ez a nő. Ha ennyire ideges, talán nem is a kardiológiára kellett volna jönnie, hanem a harmadik emeletre. Ott van a neurológia – nem ártana megnézetni az idegeit. Fél órája ülök itt, és azóta megállás nélkül puffog, nyöszörög, meg ismételgeti: „Hát ez nem igaz!”
Egyetértek vele: szerintem sem lehet igaz, hogy valakinek ennyi baja van. Miért nem kéri meg ő is valamelyik ismerősét, hogy tegyen fel egy ilyen szép, vidám játékot a telefonjára? Vagy legalább maradjon csöndben, és hallgassa örömmel, mekkorát csattannak az én kis golyócskáim, ahogy ide-oda pattognak a játéktáblán.