– Mi újság a fickóval, aki zaklat?
– Micsoda? Téged zaklat valaki?
– Nem is tudtad?
A két barátnő kérdőn nézett a velük szemben ülő Hildára. A negyvenes évei közepén járó nő megigazgatta a szemüvegét, és csak azután szólalt meg. Tetszett neki a kitüntetett figyelem, noha úgy tett, mintha nem az izgatott tekintetek motiválnák.
– Nos, tegnap egy életre elintéztem a rohadékot.
Gyerekkori barátnője két kézzel túrt lángvörös hajába.
– Ne csigázz már! Mit csináltál? Feljelentetted végre?
– Mi? – visította a harmadik, aki kis híján félrenyelte a szénsavas üdítőitalt, amit az ebédhez kért.
– Sss – intette le a vörös. – Még a pincérek is minket bámulnak.
– Akkor avassatok be – suttogta húsos kézfejét összekulcsolva, mintha imára készülne.
– Évekkel ezelőtt kezdődött – kezdte Hilda lassan. – Egy alkalommal betévedtem az akkor nyíló állateledel boltjába. Mivel helyes fickó, kicsit beszélgettünk, nevetgéltünk, végül gigantikus kedvezménnyel számolt mindent, amit a macskáknak vettem.
– Aha… – jelezte szuszogva a pufi kezű, hogy feszülten figyel.
– Később bejelölt az egyik közösségi oldalon, és azóta nem hagy békén – közölte drámai hangon Hilda.
– Jézusom – sápítozott az eddig mit sem sejtő barátnő –, és mit csinál?
– Negyedévente elküldi a katalógust, valami idétlen üzenet kíséretében.
– Mint például?
– Az időszaktól függően ír pár sort. Nőnapra, a névnapomra, újévre.
– Aha, és?
– És? Mégis milyen alapon zaklat? Férjnél vagyok, könyörgöm!
– Igen, ez igaz. A pofátlan mindenit.
– Ez még semmi – szólt közbe a vörös. – Megkérdezte Hildát, hová jár ebédelni.
– És?
– Azóta odajár az a perverz disznó is.
– Hihetetlen, mire képesek ezek a kétségbeesett nyomorultak. Gondolom, jól esne neki egy kis potya kufirc. Szégyellhetné magát!
– Ugye? – csattant fel Hilda. – Mi másért küldözgetné a szánalmas katalógusát? Úgy látszik rajta, hogy csak meg akar fektetni.
– Micsoda kéjenc! Miért nem jelented fel?
– Ahhoz kellene valami bizonyíték a zaklatásra.
– Ott az a sok üzenet.
– Azzal nem mehetek oda, hogy: „Névnapod alkalmával szeretettel küldöm az áprilisi katalógust, üdv Adam.”
– És az étterem? Az elég gyanús, nem?
– Nem ugyanakkor jár, mint mi. Ráadásul mi már nem is ott szoktunk ebédelni.
– Mi van a legutóbbival? – kérdezte fontoskodva a vörös.
– Milyen legutóbbival? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőletek!
– Megkérdezte, hol lakom…
A nő riadtan a szája elé kapta a pufi kezét.
– Te jó ég – nyüszítette –, de ugye, nem árultad el?
– Még szép, hogy nem – kérte ki magának Hilda. – Állítólag pusztán azért kérdezte, mert házhoz szállít, de mind tudjuk, hogy ez csak ócska álca.
– Gondolom, az asszony rövid pórázon tartja, aztán már minden baja van – csóválta a fejét a vörös.
– Vagy kapuzásári pánik – lihegte az izgalomtól kiszuszogósodva a pufi kezű.
– Én arra gondoltam, hogy világ életében ilyen nőcsábász lehetett – tette hozzá Hilda.
– Igazad lehet! Sőt, azt a boltot is csak azért nyitotta, hogy minél több nőt becserkésszen.
– A szemét!
– Micsoda alakok járnak közöttünk manapság!
– Mit jelent az, ha nem tudok egy ismerősömnek üzenetet küldeni, csak hibát jelez?
– Letiltott.
– Komolyan? Nézd – tartotta a barátja elé a telefont a férfi.
– Aha, letiltott. Mit csináltál?
– Elküldtem neki a legutóbbi katalógust.
– Jó nő?
– Azt nem figyeltem, de van két macskája, akikre elég sokat költ. Gondoltam, inkább nálam vásároljon, mint a konkurenciánál.
– Hm, akkor fura. Biztos véletlen volt.
– Lehet – vonta meg a vállát az állatboltos.
– Szólj neki, ha legközelebb bejön hozzád.
– Ugyan, minek? Anélkül is itt vásárol.