Viktória számára a legnagyobb problémát az okozta, hogy fogalma sem volt róla, ki küldhette az üzenetet. Pontosabban, több ember is állhatott a kemény szavak mögött. Günternek persze nem szólhatott, mert a férfi azonnal telekürtölte volna a komplexumot, felelőst keresve. Az ugyanis egyértelmű: kizárólag a komplexum lakói közül lehetett valaki. Más aznap nem tette be a lábát a Calle la Rosa 22. szám házaiba. Az egyezségnek megfelelően, december harmincegyedikén senki sem fogadott vendéget.
Először María José jutott eszébe, és az éjszaka, amikor dühében egy vödör vizet locsolt a teraszukra vizelő Perlára. Az utóbbi időben újra oldottabb lett a hangulat a szomszédok között, és az idős asszony úgy tett, mintha nem lenne tisztában azzal, hogy nem Günter, hanem Viktoria a tettes. Ettől függetlenül a családanya sosem bízott María José mosolyának őszinteségében. Sejtette, hogy az öreglány bosszúálló fajta.
Az viszont, hogy mit akarhat tőle ennyi idő után, nem volt tiszta. A kutya él, sőt nem mászkál azóta mások portájára pisilni. Ez utóbbi pedig igenis Viktoria érdeme, mert az incidens következtében hagyott fel Perla ezzel a bosszantó szokásával. Még Ludmilla is megjegyezte egy alkalommal, jó hangosan, hogy a német család is egészen biztosan hallhassa, hogy mennyire örül a kutya látványos fejlődésének.
A másik lehetséges elkövető, akire Viktoria gyanakodott, nem volt más, mint Pauline. A német asszony szerint ugyanis ordít róla a féltékenység. No meg a frusztráció a folyton utazó férje miatt. Talán Viktoria egyszerűen kapóra jött a feszült francia anyukának. A fiatal Pauline szeme alatt szinte állandóan sötét karikák éktelenkednek a fáradtságtól, és a legapróbb dologtól is ökölbe szorul a keze. Meglehet, csak le akarja vezetni valakin azt a sok felgyülemlett bosszúságot. Feltehetően ártalmatlan, mindössze vaktában lövöldözik, hogy pár álmatlan éjszakát okozzon a német szőkeségnek.
Természetesen Tedről sem szabad megfeledkezni. Az állandóan leskelődő, szimatoló, szódásüveg szemüveges fickóról, akit a vita és a feszültség éltet. Ugyanakkor egészen biztosan nincs semmi olyan információja, amivel Viktoriát kellemetlen helyzetbe hozhatná. Hacsak az a bizonyos dolog nem jutott a tudomására. Az viszont kizárt. Arra Ted tudománya nem elég. Az emeleti ablakból leskelődve, térelválasztó falak mögött kuporogva azt nem lehet kifigyelni. Viktoria eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha kiderülne, és mindenki rájönne a titkára. Beleborzongott. Majd újra Tedre gondolt, és a nyugtalansága elillant. Bízott a megérzéseiben. Kizárt, hogy Ted írta volna a cetlit. Ha pedig a családanya tévedne, és mégis a szemüveges a szerző, akkor is valami egészen más állhat a háttérben. Mondjuk egy leejtett mandarin héj vagy egy Heiditől elcsent és a fészer mögött elszívott cigaretta csikkje.
A teraszon üldögélve, chilei bort iszogatva azon gondolkodott, hogy vajon jól tette-e, szükség volt-e minderre. Bár a válasz már akkor ott ugrált a fejében, amikor még végig sem gondolta a kérdést. Naná, hogy jól tette! Mi lehet annál izgalmasabb, mint rettegést látni más szemében? Még ha csak egy pillanatig is tart az egész, akkor is. Az a különös villanás, amit a jeges félelem idéz elő! Ahogyan megváltozik a szem színe, sőt az egész arc. A szinte hallható, heves szívdobogás, a megremegő száj, az elfehéredő bőr. Fiatal, idős, férfi, nő egyaránt izgatóan retteg. Bár láthatta volna annak idején Heidit reszketni a medence partján attól a búvárruhás alaktól!
Sebaj, most legalább kárpótolta magát a kamaszlány anyjával. Az ugyan belezavart egy kicsit a képbe, hogy Viktoria ijedtsége pillanatokon belül dühvé alakult. A félelem szagát és látványát jobban szereti, mint a mérget. Az még ijesztő is olykor. Főleg ahogy Viktoria vicsorgott, miközben a széfbe zárta a cetlit. Igaz, legalább meztelenül, vizes bőrrel láthatta.