– Enyém az egész nap – emelte magasba mindkét karját Amara.
Még egyszer kipillantott az ablakon át az utcára, mintha attól félne, hogy az iskolabusz, amelyre a két fia felszállt, visszajön. A járműnek természetesen nyoma sem volt. Vidáman felkapta telefonját a konyhapultról. Leellenőrizte mindhárom időpontját, majd elindult a gardrób felé.
Kényelmes lenvászon nadrágba, puha, pamut pólóba bújt. Mind a fodrásznál, mind a körmösnél hosszú időt fog eltölteni. A kozmetikai kezelés lesz a legrövidebb, de az is majd egy órás program. Fontos, hogy jól szellőző anyagok érintkezzenek a bőrével, amíg ő megújul. Amara nemcsak a szépülés lassú, kényelmes folyamatát várta, hanem a vidám beszélgetéseket is.
– Milyen színt szeretnél? – kérdezte a harmincas évei közepén járó manikűrös Amarát.
– Valami egészen merészet álmodtam meg. Remélem, megoldható.
– Hűha, ne csigázz! Mit találtál ki már megint?
Amara szerette az egyedit, a különlegeset. Sokszor adta fel a leckét a fiatal nőnek, aki élvezettel alkotott szebbnél szebb körmöket ügyfeleinek.
– Napraforgókat szeretnék.
– Semmi akadálya, van is ötletem. Olyan napraforgókat kapsz, hogy szinte megszólalnak majd.
A manikűrös munkához látott. Amara már alig várta, hogy elmesélhesse, megrendelte az új kocsiját, amire olyan régóta vágyott.
– Minden rendben veled? – kérdezett előbb ő udvariasan.
A válasz igazából nem érdekelte, de akkor sem akart minden átmenet nélkül dicsekedni.
– Másfél éve nem vettem ki szabadságot. Hetek óta rémes fejfájás kínoz – nyögte keservesen a körmös.
– Miért nem pihensz akkor?
– Mert a hitelemet fizetni kell. Két gyerek mellett piszok nehéz mindent kitermelni.
– Nincs, aki segítene?
Megrázta a fejét.
Amara szívesen megkérdezte volna, hogy mit tehet érte, de kölcsönnel hosszú távon nem segíthet. Ha pedig egy-egy napra bevállalná az ikerlányok felügyeletét, a rendszeres pihenés azzal sem oldódna meg. Inkább csak meghallgatta a végletekig kimerült édesanyát, és együttérzett vele. Remélte, az is jól esik neki.
A fodrászüzlet édes, meleg illata szép lassan betöltötte a lelkében támadt űrt, amit a manikűrössel való, nyomasztó beszélgetés okozott. Lehunyta a szemét, hátraengedte a fejét. Élvezte, ahogy a finom, de határozott ujjak habosra masszírozzák. Egyelőre nem beszélt, nem kérdezett. Ki kellett pihennie az előző másfél órát.
– Milyen csinos vagy – jegyezte meg később, amikor az ötven körüli asszony hozzálátott az új frizurához.
– Ha tudnád, milyen áron – húzta el száját a fodrász.
– Ó, csak nem valami betegség?
– Még az is jobb lenne…
– Baj van?
– Nos – kezdte síri hangon –, a férjem közölte, hogy nem tetszik neki az alakom. Túl sokat híztam azóta, hogy huszonöt évesen elvett. – Szünetet tartott, hogy elfojtsa a sírást. – Közölte, hogy vagy lefogyok vagy keres magának szeretőt – folytatta erőtlenül.
Amara képtelen volt bármit is mondani.
– Azóta alig merek enni. De elmúltam ötven. Már sosem leszek olyan, mint harminc évvel ezelőtt. Mégis, hogy gondolta?
– És most mit fogsz tenni?
– Fogalmam sincs. Fogyókúrázom.
– Nem aljas dolog ez tőle?
– Tulajdonképpen igaza van – szabadkozott a fodrász –, mert tényleg nem foglalkoztam sosem az alakommal. Tudod, itt állok egész nap, rohadtul nincs már kedvem sportolni munka után. Ő ellenben mindig nagyon odafigyelt magára.
– Akkor is túlzás a húszas éveid alakját követelnie tőled.
– Én már nem tudom, mit gondoljak. Azt mondja, ő nem erre fizetett be. Becsapva érzi magát.
– Szültél három gyereket. Ráadásul nem vagy kövér.
– Negyvenes a ruhaméretem, annak idején pedig harminchatos volt. Mindegy, megpróbálom. Nem akarom, hogy mindenféle csajokat szedjen össze.
A nyugdíjas asszony apró szalonjához mindössze néhány percet kellett sétálni. Amara először kocsival akart átgurulni, de ki kellett szellőztetnie a fejét azok után, amit a fodrásztól hallott. Nagyokat szippantott a zápor utáni, eső illatú levegőből. Rápillantott a körmeire. Elmosolyodott. Olyan szépek lettek. Ahogy a manikűrös megjósolta: szinte megszólaltak.
– Mesés – csodálta meg a kezét az idős kozmetikus. – Ez a lányka mindig fantasztikus munkát végez. Még a végén én is kedvet kapok valami fiatalos körömdíszhez.
– Meggyógyultál már? – kérdezte Amara a fölé hajló nőt, akinek néhány hónappal korábban kivették a vakbelét.
– Hála Istennek, tökéletesen jól vagyok, köszönöm, lányom. Mindenki megkönnyebbült a családban.
– Szívből örülök, hogy minden rendben van veled. Pablo a lábadozás alatt tisztességgel gondoskodott rólad? – kérdezte mosolyogva.
– Az a rohadék? – kérdezett vissza könnyedén az asszony.
– Tessék? Az élettársadról, Pablóról beszélünk?
– Igen, arról a szemétládáról.
– Bocsánat, én…
– Semmi gond. Még nem mondtam sosem. Iszik tudod, és amikor magába önt egy fél üveg konyakot, majd egy üveg bort, elég paraszt tud lenni. Ordibál meg ilyenek. Zeng az egész ház.
– Ne haragudj, azt hittem, jól megvagytok. Amikor szoktalak benneteket látni bevásárlás közben, olyan szép párnak tűntök.
– Ja, amikor józan, akkor jó fej szokott lenni. Ha iszik, akkor kevésbé.
– Akkor miért vagy vele?
– Mert nem fogom otthagyni neki a házat. Azért én rengeteget dolgoztam. Őt meg egyszerűen nem tudom onnan kipaterolni.
Elment az étvágya, képtelen volt akár egy falatot is lenyelni. Csajos nap, mi? Nyomor mindenütt, ahová néz. Az egész kizárólag arra volt jó, hogy szép legyen a körme, a haja és a szemöldöke. Na, meg, hogy örüljön, a férje csak a titkárnőjével csalja. Legalább nem iszik, és nem bántja. Sőt. Ha beteg, készségesen ápolja.