(részlet készülő naplóregényemből)
2000. december 24. Kecskemét
Anyu reggel még elment, hogy beszerezze az édes, piros almát, amelyet majd Apukám felvághat az ünnepi asztalnál. Tudtam, hogy hosszú kaland lesz mind a városban lévő tömeg, mind anyukám beszélgetős természete miatt.
Gondoltam, amíg hazaér, hasznossá teszem magam. Bevetettem magam a fürdőbe, és alaposan kisúroltam. Összeválogattam a kedvenc zenéimet, és arra sikáltam a csempét, a kádat, tettem rendbe a polcokat. Ilyenkor titkon selejtezni is szoktam. A szüleim valahogy nem veszik észre, ha valaminek lejár a szavatossága. Persze, nem merem csak úgy kidobálni a cuccaikat. Ami szerintem már kukába való, eldugom, és ha fél év múlva sem keresik, kihajítom.
Apukám magára vállalta az esti vacsorához a hal bepanírozását. Szerinte mi Anyuval nem jól csináljuk, mert sajnáljuk róla a bundát. Pedig nem is, csak ahogy rakosgatom ide-oda, foltokban leválik róla az a nyüves panír. Anyukámnak meg egyszerűen nincs hozzá türelme. Ezt persze nem vállalja fel, csak mindig akkor akad valami halaszthatatlan egyéb dolga, amikor a hal előkészítésére kerül a sor.
Élveztem a békés, ünnepi hangulatot, amit a nappaliban illatozó, dús lombú fenyő hozott magával. Alig vártam, hogy nekilássunk a díszítésnek, illetve én a csomagolásnak. Nálam az valahogy mindig az utolsó pillanatra marad. Idén Anyunál biztosra mentem: cérnakészletet vettem az új varrógépéhez. Ez legalább hasznos. Amióta megnőtt az ügyfelei száma, eszi a cérnát. Főleg, hogy az utolsó héten szabin volt, nem takarított a gyógyszertárban, reggeltől estig varrt. Tényleg nem tudom, miért nem mond fel és váltja ki a vállalkozóit.
Mivel egész jó ösztöndíjat kapok, kicsit többet tudtam ajándékra szánni. Apunak egy erős fényű lámpát vettem a műhelyébe. Nem is értem, hogy látta eddig azokat az apró vackokat, amiket javítgat. Szerintem ő sem mer beruházni. Pedig még a kollégája is rágja a fülét, hogy végezzen el valami műszerész tanfolyamot, és lépjen le a boltból. Sebaj, így legalább mindig van ajándék ötletem.
Az ünnepi készülődés menetrendszerűen, de meghitten zajlott. Legalábbis egy pontig. A bejgli ugyanis, ami késő délutánra sült ki, szétrepedt. Pontosabban inkább szétrobbant. Anyun látszott, hogy baromi sok erőfeszítésébe telik, hogy ne boruljon ki.
– Nem a fizimiskája a lényeg, hanem az íze – próbálta lelkesíteni Apu.
– Könnyen okoskodsz, nem te szarakodtál vele annyit – sziszegte Anyu.
Szerencsére elharaptam a „majd megesszük kanállal” című vigaszomat. Tudtam, hogy vékony jégen járunk, szenteste bármi botrányba fulladhat.
– Mert én a halat paníroztam – kérte ki magának sértődötten Apu.
– Hűha, hogy le nem szakadt a kezed a nagy munkában!
– Délután még a boltba is be kellett mennem, hogy előkészítsem az év végi leltárt.
– Én meg két hete a belemet is kidolgozom. Napközben takarítom a nyüves gyógyszertárat, esténként meg varrok és az ünnepekre készülök elő.
– Julcsi kitakarította a fürdőt – rántott magával Apu a mélybe.
– Igen láttam. Minden csillog-villog, de az ablakot már nem volt kedve megpucolni.
Szuper. Megérte a fél délelőttöt sikálással tölteni.
– Oké, akkor most nyugodjunk le. A bejglin már nem tudunk változtatni, de a hangulaton igen – vette át az irányítást apukám.
Leemelte a szekrény tetejéről a karácsonyos dobozt, és a szőnyegre tette. Egy pillanat alatt megnyugodott mindenki. Anyu előkereste az ünnepi lemezt. Pillanatokon belül átéléssel énekeltük együtt a Csendes éjt.
Bokáig érő, fekete, kapucnis szövetkabátot kaptam. Rég nem örültem ennyire ajándéknak. Úgy fogok benne kinézni, mint egy királylány. Alig várom, hogy az utcára is felvegyem.
Tényleg szép, egyenletes, roppanós bundája lett a halnak. Apukám büszkén rakosgatta a szeleteket a tányérokra, és kanalazta mellé a tartárt. Éppen hozzáláttunk volna, amikor megcsörrent a telefon. Meglepődtünk, de Anyuval megvontuk a vállunkat. Apu azonban felállt, és felvette. Anyukám szeme kikerekedett.
Apu, mintha nem az ünnepi vacsora közben lennénk, vidám csevegésbe kezdett a telefonálóval. Értetlenül hallgattuk.
– Szerintem – nézett szét Apu az asztalon, mintha csak a tányérokon lévő adagokból számolná ki, mennyi ideig fogjuk enni –, fél óra múlva már odaérek.
– Mit csinálsz? – sivította Anyukám.
Apu erre dühösen letette a telefont.
– Ne kiabálj velem mások előtt!
– Mégis hogy gondoltad, hogy elmész itthonról?
– Elromlott a karácsonyfa égőjük, a gyerek meg ott bőg, hogy nem világít.
– Majd megvigasztalják!
Erre Apu szó nélkül tárcsázott.
– Ne haragudj, de a feleségem nem engedi meg, hogy elmenjek itthonról.
– Mert szenteste van, baszod!
Az asztalra borulva nevettem úgy, hogy még a könnyem is kicsurrant. Nem sokáig, csak addig, amíg a szüleim lefuttatták az intenzív eszmecserét.
Végül senki nem ment sehová. Csendben eszegettük tovább a tökéletes bundájú halat.