A világ szélsebesen forgott, és fények cikáztak a sápadt asszony szeme körül. A bőrén egyszerre érezte az égető napsugarakat és a belülről áradó hideg reszketést. Tarkóján izzadságcseppek jelentek meg, miközben a tenyere jegesre hűlt. A szíve nem tudta eldönteni, hogy kiugorjon a helyéről vagy megálljon.
– Jól vagy Ludmilla? – kérdezte Pauline aggódva a sápadt asszonytól.
– Nem tudom – suttogta riadtan –, azt hiszem, le kellene ülnöm.
Még a mondat végére sem ért, Esteban máris ott termett mellette, karjába kapta Ludmillát, és egy napozóágyhoz vitte.
A medence körül lévők mind elnémultak. Még a gyerekek is abbahagyták a játékot. Ha sok mindent nem is értettek a körülöttük élő felnőttek néha bonyolult világából, azt ők is tudták, az idős német nővel nem lehet packázni. Hozzászólni sem igazán érdemes, és a háza tájékát is ajánlott elkerülni. Erre ez az idegen veszi a bátorságot és kirántja alóla a talajt. A szó legszorosabb értelmében. A társaság visszafojtott lélegzettel várta, mi lesz ennek a felelőtlen tettnek a következménye.
Ludmilla reakciója minden képzeletet felülmúlt. Egészen pontosan az, hogy az asszony meg sem rezzent. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy férfi ölbe vegye. Azt persze senki sem tudhatta, belül, mélyen mi zajlik a komplexum legházsártosabb lakójában. Esteban erős karjának biztonságos ölelése olyasmit idézett elő, amitől Ludmilla megrémült. No, nem attól, hogy mentőre lesz szüksége. Inkább az hozta rá a frászt, amit akkor érzett, amikor a férfi elengedte. Az őrült vágyat, hogy ismét azok között a karok között akar lenni. Mindegy, miért, csak ott lehessen. Befészkelhesse magát az erős, biztonságot nyújtó végtagok közé.
– Köszönöm, igazán kedves – búgta mézesmázos hangon, amikor a feneke a nyugágyhoz ért.
– Ne izguljon aranyom, nem megyek messzire! Szemmel tartom és vigyázok magára.
Erre Ludmilla válaszolni sem tudott. Kipirulva, félénken mosolyogva bólintott. Remegő kezével szorosan markolta az ágy szélét.
Pauline szája tátva maradt a hirtelen megszelídült Ludmilla viselkedésén. Ted, aki sokat nem értett a szívügyekhez, csalódottan konstatálta, hogy a várt hőbörgés, visítozás, veszekedés ezúttal elmarad. Pedig még egy hideg söre is volt a műsorhoz. Carlos türelmetlenül kémlelte az udvar másik végét. Az a bolond María José már sosem jön elő? Nem csatlakozik végre a társasághoz? Ha másért nem, hát a barátnője kedvéért? Hiábavaló volt minden törekvése? Nem lehet, hogy nem tudja meg, mit tett érte! Akkor is, ha nem akar vele egyelőre kibékülni, az asszonynak látnia kell. Éreznie kell Carlos szeretetét. Igaz, a férfi nem is remélte, hogy Estebannak valóban felkelti az érdeklődését a megkeseredett német asszonyság. Kizárólag María José kedvéért hívta oda. Annyi volt a célja, hogy az idős cukrász lássa, megtette, amit kért. A doboz nélkül is. Mert neki az már nem kell. Könyöradományként akkor sem kell, ha ő szerezte meg elsőként.
Esteban ígéretének megfelelően úgy helyezkedett, hogy lássa Ludmillát. Az elegáns, fehér lenvászon ruhába bújt, láthatóan szigorú asszony egyébként is vonzotta a tekintetét. A férfi érezte a nő erejét, határozott kisugárzását. Azt, hogy őérte küzdeni kell, meg kell dolgozni a bizalmáért. Esteban szerette a kihívást. Felesége elvesztése azonban elvette a kedvét az ilyesfajta kalandoktól. Amióta megözvegyült csak a nyomozóiroda tartotta benne a lelket. Társat nem keresett, arról végleg lemondott. Képtelenségnek tartotta, hogy vén fejjel ismerkedjen, esetleg randevúzzon egy már hajlíthatatlan, alkalmazkodásra képtelen öregasszonnyal. Remélte, a Ludmilláért érzett hirtelen fellángolás is elmúlik legkésőbb akkor, amikor este hazaér. A teraszán majd megiszik egy csésze mentateát, és elfelejti, hogy a karjába kapott egy nőt, hatalmas esést kockáztatva. A csodával határos módon úszták meg a férfi egyensúlyvesztését.
Majd este a hirtelen jött vonzódás és a bűntudat is alábbhagy.