Perla boldogan rohangált körbe-körbe a medence partján. María José épp egy újabb sírógörccsel küzdött a teraszán. A kinti asztal alatt talált fél macaron eszébe juttatta a borzalmas szakítást és Carlos rettenetes hiányát. Nagy ívben tett arra, hogy a kutyája vizesen őrjöng a fürdőző gyerekek körül.
Ted már éppen indult volna, hogy helyre tegye az idős asszonyt, amikor Ludmilla elállta az útját.
– Ha a barátnőm vagy a kutya közelébe mész, kitekerem azt a hájas nyakadat – sziszegte.
A szódásüveg szemüveges döbbenten megtorpant. Sokszor látta már mérgesnek a német asszonyt, de a villámok, amelyeket ezen a délelőttön szórt a szeme, meglepték. Jobbnak látta, ha nem vitatkozik. Helyette inkább a medence mellett heverésző idegen, idős férfi felé vette az irányt. Az is bosszantotta, hogy egy kívülálló használja a napágyat, amelyet a komplexum lakói pénzén tartanak fent. Még Perlánál is jobban dühítette, csak ugye, sorban akarta elintézni a dolgokat. Ludmilla megjelenése azonban újratervezésre kényszerítette.
– Önben kit tisztelhetünk? – kérdezte pikírten az ismeretlent.
– Bennem? – hunyorgott a jövevény. – Nos, a férfit, a nyugdíjast, a bajtársat, az özvegyet, a nagyszülőt, az apát, a barátot. Válogassa ki, amelyik a legjobban tetszik magának, és tisztelje azt kedve szerint.
A medence közönsége hirtelen elnémult. Minden tekintet az eddig csendben szunyókáló bácsira esett. Még Ludmillának is leesett az álla szemtelen fráter hallatán. Noha kimutatni nem merte, nagyon tetszett neki, ahogy az általa kőbunkóként emlegetett Tednek visszaszólt. Az asszony úgy tett, mintha köhintene párat, hogy elfedje a feltörő kuncogást.
– Ki engedte be magát ide? – tette fel ingerülten Ted az újabb kérdést.
– Mi újság Ted? – kiáltott oda a két sörrel a medence felé igyekvő Carlos.
– Mióta használhatják idegenek a medencét?
– Melyik gyereket nem ismered, barátom?
– Tudod Carlos, hogy miről beszélek.
– Nem, fiam, nem tudom. A medencét négy, ebben a közösségben lakó kisgyerek használja éppen a már megszokott módon. Te pedig azt firtatod, miért használják idegenek. Csak azt nem tudom, melyik kicsi tűnik neked nem idevalósinak. Ha pedig – folytatta tudálékosan az öreg –, a barátomra gondolsz, aki a nyugágyon pihen, akkor jobb, ha tudod, az ingatlanomhoz tartozó négy fekvőhelyet az én engedélyemmel az használja, aki akarja.
– Meg sem lepődök, Carlos, hogy megint megmagyarázod a magyarázhatatlant – puffogott a szódásüveg szemüveges.
– Gyere barátom, igyál egy sört, és képzeld el, hogy jó kedved van – nyújtott felé egy üveggel Carlos.
Ted a váratlan, lesből támadó jóindulattal vagy kedvességgel nem tudott mit kezdeni. Ő a vitára, a csatára volt berendezkedve, nem arra, hogy sörrel kínálják. Carlos ismét felé lendítette a hideg italt. Ted végül feszengve ugyan, de elvette a kezéből. Kurtán a betolakodó felé biccentett és megemelte az üveget.
– Magának is egészségére, fiatalember. Egyébként Esteban vagyok, Carlos régi jó barátja.
A férfi ezután Ludmilla felé fordult.
– És kegyed nem tart velünk? – kérdezte a német asszonyt. – Ahogy hallottam az előbb, magával célszerű jóban lenni. Még én is megrémültem, ahogy rendreutasította Ted barátunkat – vigyorgott a nemrégen elkészült vakítóan fehér fogsorával.
Ludmilla azonban hiába akart, nem tudott megszólalni. Egyszerre öntötte el a forróság és verte ki a jeges víz. A szíve vadul kalapálni kezdett, a légzése pedig akadozott. Mindennek a tetejére a térde hirtelen elgyengült és remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Riadtan pislogott körbe, hogy más is látja-e, hogy éppen a haláltusáját vívja, mindenki előtt, két lábon állva.