Fernanda egész lényét átjárta a jeges rémület. A torka elszorult, és a légzés is nehezére esett. Az órájára nézett. A fia gépe már messze járt. Órák még, mire fel tudja hívni, és meg tudja mondani neki, hogy hülyeséget csináltak. Ez az egész egy baromság, hogy juthatott a fia eszébe egyáltalán ilyesmi! Ő is hibás, persze, hiszen belement. Az sem vigasztalta, hogy mindössze egy évről lett volna szó. Már most, az első pár órában kiderült, hogy rossz döntést hoztak. Ez van, megesik az ilyesmi. Ha hazaér a fia, megmondja neki, hogy amint tud, jöjjön vissza érte.
Végül mégsem hívta fel. Úgy döntött, vár még egy hetet, hogy a fia lássa, ő tényleg megpróbálta. Kilépett az erkélyre, és ledőlt a kényelmes napozóágyra. Milyen régen pihent így. Annak idején, a hétvégi ház kertjében Volkerrel az egész napos munka után a nyugágyban várták meg, amíg rájuk sötétedett. Mindketten imádták a kertet. Minden szabadidejüket a virágok, a gyümölcsfák, a dísznövények és a pázsit gondozásával töltötték. Volker szerint az aktív pihenés a leghasznosabb, Fernanda pedig egyetértett a férjével. Két éve már, hogy a szeretett férfi tragikus hirtelenséggel elment, óriási űrt hagyva maga után.
Fernanda képtelen volt letenni a gyászt. Nemcsak a férfi hiánya emésztette fel az asszonyt, hanem a tehetetlenség is. Korábban Volker mindig megmondta, hogy mit csináljanak. Nem uralkodott a feleségén, csak reggel felkelt, és azt mondta: Milyen csodás időnk van, ugorjunk le a tóhoz piknikezni egyet! Mit gondolsz kedvesem, lenne kedved?
Vagy: Úgy esik, mintha dézsából öntenék. Mi lenne, ha rendet raknánk a garázsban, és kiszórnánk azt a sok lomot, aminek már nem vesszük hasznát? Hétfőn pedig útba ejtem a hulladéklerakót.
Fernanda örömmel tett bármit, amit a férje hasznosnak, jónak, egészségesnek, pihentetőnek ítélt. Sosem vitatkoztak, hiszen nem volt min. A fia ötlete volt, hogy két évvel a temetés után, az asszonynak környezetváltozásra van szüksége. Egy évre bérelt az anyjának lakást a Kanári-szigeteken, hogy a sok napsütés, az örök jó idő és a sós levegő hatására ismét visszatérhessen belé az életkedv.
Teljesen megizzadt, mire leért a part menti sétányhoz. Egy zsebkendővel megtörölte a tarkóját a pólója gallérja alatt. Velúr bőr cipőjében majd megfulladt a lábfeje, hosszú nadrágja pedig rátapadt a combjára. Sóvárogva akadt meg a szeme a bazársoron egy könnyű, élénk színű szandálon, és a fölötte lógó, citromsárga, lenvászon ruhán. Sosem hordott ilyesmit. Volker jobban szerette a visszafogott színeket. Megállt. Óvatosan megérintette a ruhát. Különös izgalom járta át, ahogy elképzelte magát benne és a szandálban.
Szégyenkezve állt meg a tükör előtt. Ha ezt Volker látná! Vajon megértené, hogy a Kanári-szigeteken olyan fullasztó tud lenni a hőség, hogy képtelenség meglenni zárt cipőben és vastag, pamut pólóban? Az viszont, hogy egy ruha vagy öt, már mindegy. Csakúgy, mint az aznap vásárolt szandálok, papucsok száma is. Miután egyik sem magassarkú, talán nem is botránkozna meg a férje. Fogta az új, színes csíkos vászontáskáját, és elindult a főtérre. Hallotta, amint a földszinten lakó, fiatal, német pár arról beszélt, hogy salsa est lesz.
Egy hónapja már, hogy minden hétfőn és szerdán salsa órákra jár. Több, mint három hete, hogy a teljes ruhatárát lecserélte. Időnként elfogta a bűntudat, de képtelen volt már úgy öltözni, ahogy korábban, Németországban tette. Ráadásul, amikor felvette azt a csodálatos, fehér pöttyös, piros cipőt, majd szétfeszítette az öröm. Amikor először belebújt, hogy felpróbálja, szinte simogatta a lábfejét. Sosem hitte, hogy egy ilyen lábbeli is lehet kényelmes. Észre sem vette, hogy emelt fővel sétál. Az is óvatlanul épült be a szokásai közé, hogy minden kirakat előtt megálljon, és megnézze magát. Imádta a látványt. Egyre több cipő és ruha sorakozott a szekrényeiben, és naponta többször is átöltözött. A tánc pedig! Soha, senki nem vitte táncolni. Ha olyan rendezvényre mentek, ahol zene is szólt, inkább csak hallgatták. Most meg izomláza van, amikor este tíz órakor ér haza az óráról.
Akkoriban is boldog volt. Szerette azt az életet. Most azonban rá kellett jönnie, hogy ő egy egészen másik ember, mint akivé Volker mellett vált. Nem haragudott, nem érezte elvesztegetettnek azokat az éveket sem, de imádta az újjászületése minden pillanatát. Na, meg azt a pöttyös cipellőt.