Egy teljes hete nem hallottam Ryanről. Nem jött, nem hívott, de még csak nem is üzent. Nem értem. Múlt héten még vasárnap is itt maradt pár órát. Olyan közel éreztem magamhoz. Erre felszívódik.

Hétfőn reggel felhívott Ben. Na, abban sem volt sok köszönet. Állítólag május huszonkilencedikére vállaltam a kész katalógus visszaküldését, én meg esküszöm, június kilencedikére emlékeztem.

A hetem egy apró kis ejnyebejnyével indult. Mármint olyan fajtával, amitől legszívesebben felgyújtanád a laptopodat.

Jó nagy manipulátor ez a Ben. Nem mertem nem az ő anyagát előtérbe helyezni. Minden nap azzal kezdtem, és csak utána álltam neki a telekomos fordításoknak. Azokból ráadásul egyre több érkezik.

Már a gondolattól, hogy tényleg találkoznom kell a hajókereskedővel, hányinger tört rám. Jobban izgultam, mint annak idején valami brutális szóbeli vizsga előtt.

Vasárnap éjfélig vártam, hogy Ryan felhív vagy legalább ír valamit, és baromi nehezen álltam meg, hogy ne küldjek neki legalább egy „jó éjt”-et. Büszke vagyok magamra, hogy kibírtam.

Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz felhívni valakit. Főleg olyat, akivel nagyon szeretnénk beszélni. A számok bepötyögése még ment. Aztán egyszerűen lefagytam.

Thessa kedden reggel hívott, hogy érdeklődjön a hogylétem felől. Negédes szavaitól fel-le futkosott a hideg a hátamon. Ismerem Thessát.

Természetesen nem fogadtam meg Adele tanácsát, és nem mentem be az irodába. Nem vallottam színt, és nem kértem segítséget.

Hétfőn Thessa vidám e-mailben vitt be nekem egy gyomrost. Emlékeztetett, hogy a több nyelvű kiadvány, amit az egyik régi ügyfelünknek szoktunk készíteni, lassan a nyomdába kellene, hogy kerüljön.