Dajana elszántan, emelt fővel, hátrafeszített vállakkal sietett Viktoria házához. Elege volt már az egész cirkuszból, le akarta zárni a rémálomba illő történetet. Hatalmas gombóc feszült a torkában, de nem lassított.
Günther, Heidi és Uwe a teraszon kávéztak. Mindhárman elmélyülten meredtek a telefonjuk képernyőjére. Günther arcán ottfelejtett félmosoly húzódott, a két kamasz gyors mozdulatokkal lapozott. Észre sem vették a szuszogva érkező Dajanát.
– Kop-kop – lihegte. – A háziasszonyt keresem.
Günther gépiesen emelte fel a fejét. Kifejezéstelen tekintete néhány másodperc alatt éledt fel, amikor az agya feldolgozta, hogy egy élő ember áll előtte. Az egyik szomszédja, aki hozzá beszél.
– D-dolgozik – motyogta Günther. – Gyere, ülj le közénk, töltök neked is egy kávét.
Felállt, kihúzta a negyedik széket Dajanának, majd bement a házba. Mire Dajana leült, már vissza is tért egy sötétkék, mázas csészével és a hozzá illő kistányérral a kezében.
– Ne haragudjatok – szabadkozott Dajana –, egyszerűen elfelejtettem, hogy Viktoriának munkahelye is van – nevetgélt. – Amióta magára vállalta Ted gondozását, úgy gondoltam rá, mint az ápolójára.
Günther szája sarka megrándult. Arca, ha lehet, még fehérebb lett. A csészéje remegve koccant a kistányéron.
Heidi és Uwe összenéztek. Dajana figyelmét egyik óvatlan mozdulat sem kerülte el.
– Nos – köhintett erőlködve Günther –, igen. Szerencsére már jól van, a mi Ted barátunk.
Heidi gúnyosan felvonta az egyik szemöldökét.
Dajana tekintete ide-oda járt a két kamasz és az apjuk között. Minden porcikája megfeszült a koncentrálástól. Mennie kellett tovább.
– Micsoda áldozat – sóhajtotta. – Nem is tudom, képes lennék-e rá. Úgy értem, gyógyszerezni, infúziót, katétert bekötni…
Günther csészéje éles csattanással hullott darabjaira a sárgásbarna kövön.
Heidi szeme dühösen villant Dajanára, aki rezzenéstelenül állta a pillantását.
– Ó, Günther – sopánkodott mesterkélten, majd lehajolt, hogy segítsen a férfinak összeszedni a szilánkokat.
– Ej, nem tudom, mi ütött belém – hebegett Günther –, azt hiszem, le kellene dőlnöm. Szédülök, és mintha a gyomrom is rendetlenkedne…
Dajana megragadta a csuklóját.
– Csak menj, és pihenj le. Mi a gyerekekkel rendet rakunk, igaz, srácok?
Most ő fúrta keresztül Heidit a tekintetével.
A kamaszok kelletlenül felálltak, és Dajana mellé guggoltak. Günther nem kérette magát; sietve elhagyta a helyszínt.
Súlyos csend feszült közéjük, de Dajana nem zavartatta magát. Természetes mozdulatokkal gyűjtötte a szilánkokat, leszedte az asztalt, majd a mosatlant a gépbe pakolta. Dolga végeztével még a konyhapultot is áttörölte, hogy mindent tisztán hagyjon maga után. Észre sem vette, hogy Uwe mögötte áll.
– Katétert egészen biztosan nem kötött be annak a rohadéknak – súgta rekedten.
Dajana a mellkasához kapott. Szíve a fülében zakatolt.
– Uwe, te jó ég – nyögte. – A frászt hozod rám.
A fiú kérlelő tekintettel nézett rá. Szeme sarkában könny csillant.
– Ne híresztelj ilyeneket. Nem akarom, hogy a szüleim elváljanak.
Dajana arcát forró pír öntötte el, szemhéja elnehezült. Uwe vállához nyúlt, de a fiú ösztönösen elhúzódott. Dajana zavarában zsebre dugta a kezét.
– Sajnálom, szívem – lehelte.
Köszönés nélkül, lehajtott fejjel lépett ki a házból.
Egy selyemmel borított testnek ütközött. Az orrát hirtelen megtöltő púderes illat áramütésként érte. Riadtan ugrott hátra.
– Jézusom – nyögte. – Ma már másodszor áll meg a szívem.
Viktória falfehéren, mozdulatlanul állt előtte. Nem szólt. A jobb szemöldöke enyhén megrándult. Magyarázatot várt.
– Nahát – hebegte. – Viktória… azt hittem, dolgozol.
– Itthon felejtettem valamit.
– Én csak szerettem volna csevegni egy kicsit a barátnőmmel.
– Nem igazán érek rá.
Dajana lehajtotta a fejét, leengedte a vállát. Hosszú, mély levegőt vett. Megvárta, amíg megtelik a tüdeje, majd lassan kifújta. Vállát újra hátrafeszítette, és Viktóriára emelte a tekintetét.
– Pedig kurvára kellene, ha jót akarunk magunknak – súgta.
Viktória megingott. Szempillája riadtan rezdült. Hallani lehetett, ahogy nyel.
– Hadd küldjem el a családot itthonról.
Dajana bólintott.
*
Viktória nem kérdezett semmit, amikor kettesben maradtak. Fáradtan a kanapéra rogyott. Fejét a tenyerébe hajtva várta, hogy Dajana elmondja, amiért jött.
Dajana nem húzta sokáig az időt. Mellé ült, hátát egy puha díszpárnának támasztotta.
– Szarban vagyunk, Viktória.
A német családanya kurta bólintással jelezte, hogy megértette. Ujjait a szája elé csúsztatta.
– Csak annyi pénzt tarthatsz meg, amit ők jóváhagynak. Szóval ha biztosra akarsz menni, mondj kétszer annyit, amivel minimum beéred.
– Kisemmizte az apámat – lehelte.
– Így van. Te meg fogva tartottad, és katéterezted… elég sokáig ülhetsz érte. Szerintem mondd be egy ilyen ház árát, és akkor tuti megkapod a felét. Abból egy lakást tudsz venni a gyerekeidnek. Többet ne akarj.
– És te vagy a közvetítőjük?
– Nem. Én vagyok az, aki kihívta a rendőröket, és most rohadt idegesek rám, hogy nem tudtak veled leszámolni. – Megköszörülte a torkát. – Szívesen.
Viktória szeme összeszűkült.
– Nem értem.
Dajana a combjára tette a kezét.
– Nem baj. Az a lényeg, hogy élünk mindketten, és nem vagyunk börtönben… még.