Viktoria ingerülten járkált fel-alá a parkolóházban. Életében először nem tudta, mire számítson. Kicsúszott a kezéből az irányítás. Ráadásul képtelen volt megérteni, hogy került a képbe Dajana, és hogyan lökte őt valami másodrendű szerepbe. A szlovák könyvelőből lett takarítónő. Észre sem vette, hogy miközben magában háborog, gesztikulál, grimaszol, sőt időnként fel-felmordul.
– Mondtam, hogy bízhatsz bennem – szólalt meg a háta mögött Dajana.
Viktoria felsikoltott.
– Édes istenem, miért nem csaptál valami zajt? Majdnem halálra rémisztettél – fakadt ki.
Dajana felvonta a szemöldökét, majd egy vastag borítékot húzott elő a táskájából.
– Szerencséd volt – nyomta Viktoria kezébe. – Mondtam: ha rám hallgatsz, nem kérdezősködnek, csak fizetnek. Simán megkaptad a kért összeg felét. Szerintem jól jártál.
– És te is – tette hozzá ridegen Viktoria.
Dajana elengedte a füle mellett.
– Senki sem megy börtönbe. Ez a lényeg. A gyerekeidnek meg lesz egy kis tőkéjük.
Viktoria tekintete a távolba révedt. Szórakozottan bólintott.
– Tudod – folytatta Dajana –, nem semmi, amit véghez vittél. – Elismerően csettintett. – Baromi bátor nő vagy. És látod, meglett az eredménye. Még a hatóság is nagylelkűen bánt veled.
– Pedig – tette hozzá egy fél pillanattal később, mintha csak mellékesen jutna eszébe – nem hiszem, hogy szokás alkudozni, meg pénzt adni börtön helyett.
Viktoria szeme megvillant. Dajana észrevette, de a kimerültség számlájára írta.
Megvonta a vállát, majd kurtán elköszönt.
*
Bernard és Noud hanyagul heverészett a kanapén. A forró napsugarak vad táncot jártak a nappali kristálydíszein. Timothy a konyhában dúdolt.
– Azért – jegyezte meg Bernard – nem hittem, hogy ez lesz a megoldás. Esküszöm, nem számítottam rá.
Noud szája gúnyos félmosolyra húzódott.
– Én mondtam, hogy ennyi az egész. Mindenki kurva fontosnak akarja magát érezni. – Lehunyta a szemét. – Fontosnak és különlegesnek. Olyannak, akiért egy vadidegen értelmetlen kockázatot vállal.
– A hatóság – kiáltotta Timothy.
Felnevettek.
– Ez a hatóság, az évszázad vicce. Nem is értem Dajanát – csóválta a fejét Bernard. – Hány évet húzott le bűnözők között, és nem ismeri fel a módszereiket?
Timothy megállt a két holland előtt tálcával a kezén.
– Ugyan – lágyult el a hangja. – Pár hete még attól kellett tartania, hogy oda a felhalmozott vagyona, sőt, akár még le is csukják. Rohadtul nem gondolkodott már józanul. Túlélőmódba kapcsolt onnantól, hogy Viktoriára hívta a rendőröket.
Noud két kézzel dörzsölte a homlokát.
– Te jó ég, de rohadtul féltem akkor. Úristen… Én is azt hittem, hogy mindennek vége, örökre rács mögé kerülök.
Bernard felült, felkapott egy poharat, és koccintás nélkül beleivott.
– Amúgy tudod, pontosan ki a megrendelő? – kérdezte.
Timothy vállat vont.
– Egy idős nő. Mit tudom én, hogy pontosan kiféle-miféle. Kifizette a melót és kész. Gondolom Ted egyik tökösebb adósa a sok közül. Csak az számít, hogy vége. – Fenékig ürítette a poharát. – Na és ti? Hová költöztök?
Bernard lesütötte a szemét. Noud idegesen köhintett, majd fészkelődni kezdett. Timothy szeme összeszűkült.
– Ez most valami vicc, ugye?
A két férfi nem válaszolt. Sűrű, nehéz csend feszült közéjük. Timothy felpattant.
– Ez így kurvára nem lesz jó, fiúk, mert én sem akarok elmenni innen – nyögte.
Bernad vállat vont.
– Akkor maradunk mindannyian.
– A tett színhelyén? – vinnyogott Timothy.
– Ugyan – mondta Noud gúnyosan. – Mintha nem tudnád… rivaldafényben a legbiztonságosabb rejtőzködni.
*
Az idős asszony megigazította túlméretezett, vastag keretes, koromfekete napszemüvegét, de nem vette le akkor sem, amikor Viktoria leült mellé a napozóágyra.
– Nem is bírod a strandokat – jegyezte meg.
– Te sem.
– Akkor meg pláne nem értem, miért ide kellett jönnünk.
– Mert amíg az utolsó szöget is ki nem cserélik a házban, nem tudhatom, van-e ott lehallgató.
Az idős asszony felhorkant, és a fejére tolta a napszemüveget.
– Mi a fenéért akarsz abban az elcseszett komplexumban maradni?
Viktoria vállat vont.
– Fogalmam sincs. De nem megy. Képtelen vagyok elmenni onnan.
– És a többiek?
– Tényleg nem tudom – nevetett fel idegesen Viktoria. – És nem is érdekel.
Az idős asszony oldalra billentette a fejét.
– Még Dajana sem? Hiszen átvert.
– Át – helyeselt közömbösen Viktoria. – Ez az egy biztos. Ugyanakkor… te megkaptad, ami neked járt.
Az idős asszony megfogta Viktoria kezét, ujjaik szorosan egymásba fonódtak.
– Többet is, mint amit annak idején elvett az a mocsok – sóhajtotta. – És ezt Dajanának köszönhetjük.
Viktoria felkapta a fejét.
– Hogy mi?
– Ő mosta Ted pénzét. Ezért is hagytam a fiúkra, mennyit adnak neki.
– Dajana… a takarító… pénzmosó? Jézus… – suttogta Viktoria hitetlenül. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, mintha nem értené, amit hall, majd megszorította az asszony kezét. – Gyere, Anya, menjünk, mielőtt napszúrást kapunk.