A nagy találkozás előtti éjjelen nem jött álom Gitta szemére. Az első alkalom, hogy néhány hónap randizás után, John bemutatja a barátainak. A társaság többi tagja évek óta alkot párt a kedvesével, néhányan pedig már házasok. A lányok rég összeszoktak, ő pedig idegen lesz.
Bianca kapkodva írta be a naptárába az augusztus huszonnyolcadikát. Tizenhét óra negyven. Gyorsan kiszámolta, mennyi ideje van addig: tíz nap. Az végül is nem olyan rossz, annyi idő sok mindenre elég.
Eddig bírta. Nem megy, nem tudja tovább hordozni. Muszáj megtenni, még akkor is, ha hülyének nézik majd érte. Arról úgysem fog tudni. Megírja az üzenetet és kész. Ez róla szól, ő nem akar tovább rágódni rajta.
Livi nagyon jól tudta: érzelmekről nem beszélünk. Egyrészt, mert kiadjuk magunkat, és ezáltal sebezhetővé válunk. Másrészt, a kutyát nem érdekli igazán, hogy mi a hasfájásunk. Ha meg, épp ellenkezőleg: alig férünk a bőrünkbe a boldogságtól, akkor pláne hallgassunk.
„Érzéketlen.” Nehezére esett feldolgoznia barátnője szavait. Ha neki kellett volna egyetlen szóval jellemeznie saját magát, biztosan nem ez lett volna. Inkább az életvidám vagy a rendíthetetlen jutott volna eszébe. Ez az „érzéketlen” váratlanul érte. Főleg egy olyan ember szájából, aki jól ismeri.
Összerezzent, ahogy elfordult a kulcs a zárban. Végre megérkezett! Dia letette kezéből a hajkefét, és a férfi elé szaladt. Mire Máté belépett az ajtón, Dia már ölelése tárt karokkal várta. Mélyen belélegezte a férfi illatát.
Főnök: Üdvözlöm, a tökéletes Beosztottat keresem.
Beosztott jelölt: Üdvözlöm, remélem, én leszek az!
Olga a teraszon szorongatta a kávésbögréjét, és csak lopva, a szeme sarkából figyelte a „semmiből” előtűnő autókat. Szívesen hátradőlt volna, hogy elnyújtózzon, és úgy nézze azt, amit úgy szeret. „Mi lesz, ha soha nem jön el?” Pedig Albert már kétszer is felhívta, hogy érzi-e már.
Vaníliafagyis jegeskávéval a kezében, távolról figyelte unokahúgait, ahogy a fűben, fejük fölé tartott kézzel gurultak végig az udvar hátsó részén. Gurgulázva kacagtak, és hol a nagyanyjukat, hol az apjukat szólongatták. Őt nem. A gyerekek megtanulták: Erit kávézás közben nem szabad zavarni.
Egy pillanatra megállt, és belélegezte a hűs, sós, esti illatot. A Nap még épp csak elindult, hogy elbújjon a szomszédos sziget dombjai mögé. Mira elméjével lefotózta a lélegzetelállító képet.
„Szerda van” – gondolta, és elmosolyodott. Azután újra számolni kezdett magában.