Tizenöt perc szünet

Nem hitte, hogy valaha is újra belép abba a lépcsőházba. Legutóbb ünnepélyesen megfogadta, hogy soha többé. Erre most tessék: szorgosan szedi a lépcsőfokokat, csak hogy beszélhessen azzal a hátborzongató emberrel.

Ludmilla, María José és Carlos dermedten meredtek az ajtóban álló Noudra. Egy pillanatra mindhárman azt hitték, itt a vég.

Carlos nem igazán lepődött meg a két idős asszony láttán. Ráncos arcukon rémület és izgalom váltakozott, ahogy a holdfény megvilágította őket a férfi teraszán toporogva.

Günter fájó űrrel a mellkasában meredt maga elé a sötétbe burkolózott teraszon. Már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy jó ötlet odakint megvárni, amíg Viktoria hazaér.

Viktória fáradtan könyökölt a konyhaasztalra. Arcát tenyerére nyomta, bőre a súlytól kissé összegyűrődött. Másik kezével az üveglapon babrált, ujjai halvány csíkokat húztak a felületre. Kialvatlan szeme alatt sötét karikák ültek.

– Kivel beszéltél ilyen sokáig?

A kérdés Noud száján kontrollálatlanul csúszott ki, és mindkettőjüket meglepte.

Bernard válasz helyett csak felvonta a szemöldökét.

A sötét üvegbúra, amely körülvette Tedet, alig engedte át a külvilág neszeit. Csak néhány távoli moraj szűrődött át a vastag falon. Időnként felébredt benne a vágy, hogy szemügyre vegye azt a különös, misztikus világot, ám végül sosem tette.

María José sokkal inkább volt csalódott, mint dühös. Szóval Ludmilla simán rákente az egészet. Úgy állította be őt, mint valami lopkodós, vén bolondot, akinek egy egész helyiségnyi, mástól elcsent vacka van.

– Beszélnünk kell! – kiáltotta Ludmilla anélkül, hogy megvárta volna, míg eléri a teraszon kávézó María José asztalát.

Lendületes lépésekkel közeledett szomszédasszonya felé. Két karja föl-alá járt a melle magasságában, mintha futna.

A düh egy szempillantás alatt száguldott végig Ted testén. Minden izma remegett. Ez a nyomorult Adrian áll Viktoria üzenetének hátterében – efelől semmi kétsége nem volt!