„Nem ez az első alkalom. És valószínűleg nem is az utolsó. Ezzel a mostanival azonban kezdeni kell valamit.”
Günter fájó űrrel a mellkasában meredt maga elé a sötétbe burkolózott teraszon. Már egyáltalán nem volt biztos abban, hogy jó ötlet odakint megvárni, amíg Viktoria hazaér. Mégis mit fog tenni hajnali kettőkor egy olyan lakóparkban, ahol még a falnak is füle van? Szembesíti azzal, amit tud? Vagyis pontosabban azzal, amit tudni vél? Mert hála az égnek pontos információi nincsenek. Nincs is rá szüksége. Sem a bizonyossághoz, sem a lelkivilágának teljes összeomlásához. Elnézett a komplexum távolabbi házinak irányába. Az egyikben ott van a felesége, és ki tudja, mit csinál. Felkapcsolta a kerti asztal közepére rögzített viharlámpát. Erős fénye bántotta a szemét. Levette a pólóját és rádobta.
A halk tücsökciripelés és a hajnali mozdulatlanság kapcsolatuk első, hasonló kétségek között virrasztott éjszakáját idézte fel benne. Igaz, akkor még sejtése sem volt arról, mi történik. Attól rettegett, hogy a tündérmese, amiben egy olyan gyönyörű nővel él boldogan, mint Viktoria, szertefoszlik. Könnyeivel küszködve hánykolódott az ágyban, ahonnan az éjszaka közepén eltűnt az akkor még csak menyasszonya. Amikor hajnalban Viktoria visszabújt mellé, mintha semmi sem történt volna, Günter hallgatott. Túlságosan rajongott a szép, szőke, mosolygó szemű lányért. Úgy gondolta, majd az idő megold mindent. Vagy szétmennek, vagy örökké együtt maradnak.
Évek teltek el, mire az éjszakai eltűnés megismétlődött. Uwe már ötéves volt, Heidi pedig időnként még átszökött hozzájuk a nagyágyba. Azon az éjjelen a kislány sírására riadt, aki hiába kereste az anyját. Günter akkor nem tehetett mást, számonkérte az asszonyt. Bár lett volna más megoldás! Bár Viktoria hazaért volna, mielőtt Heidi keresni kezdi! Sőt. Bár ne is ment volna el! Sem akkor, sem máskor. Mint például most, már négy egymást követő éjszaka…
Hiába azért ült ott, hogy megvárja, mégis összerezzent, amikor meghallotta a szinte nesztelen lépteket. Reszkető térdére szorította a kezét, hogy megnyugodjon, mire a felesége mellé ért.
– G-Günter – suttogta Viktoria.
A férfi nem válaszolt, csak a mellette álló, előre kihúzott szék felé biccentett. Viktoria elgyötörten roskadt bele a rattan karosszékbe.
– Él még? – kérdezte fásultan Günter.
– Hogy mi?
Férje a kezén lévő fekete gumikesztyűre mutatott.
– A francba… – lehelte Viktoria, majd gyakorlott mozdulattal lehúzta magáról a kesztyűket úgy, hogy a külsejükhöz hozzá sem ért. Látszott rajta: nem most csinálja először.
– Szóval?
– Él.
– Meddig?
– Még nem tudom.
– És aztán?
– Nem tudom, de ne is faggass – horgadt fel ingerülten. – Amúgy is – pattant fel a székről – miért itt beszélgetünk?
– Szóval beszélgetünk?
– Nem tudom. Lehet, jobb lenne, ha nem tennénk.
– Legalább annyit elárulsz, hogy ki az?
Viktoria megállt a teraszajtóban. Homloka összeráncolódott. Szinte látszott, ahogy az érvek és az ellenérvek ádáz csatát vívnak egymással. Majd Günterre nézett, és alig hallhatóan ejtette ki a nevet:
—Ted…