Carlos nem igazán lepődött meg a két idős asszony láttán. Ráncos arcukon rémület és izgalom váltakozott, ahogy a holdfény megvilágította őket a férfi teraszán toporogva. Meg sem várták, hogy beinvitálja őket: egy szempillantás alatt már a nappaliban voltak.
– Hallottad azt a szörnyű hörgést? – lihegte Ludmilla.
– Nem lehetett nem hallani – morogta a férfi.
– Kit ölhettek meg szerinted?
Carlos szeme összeszűkült. Ludmilla inkább tűnt izgatottnak, mint ijedt, védelemre szoruló nyugdíjasnak.
– Senkit sem öltek meg – intette nyugalomra. – Valaki felkiáltott a fájdalomtól, ennyi az egész. Nem kellene ennyire szabadjára engedned a fantáziádat.
Ludmilla azonban nem fért a bőrében. Olyan közel hajolt Carlos arcához, hogy az orruk majdnem összeért.
– Ez nem kiáltás volt, hanem egy kétségbeesett, utolsó üvöltés, mielőtt az a szerencsétlen kilehelte a lelkét.
– Ki?
– Ted.
– Ted?
– Igen. És biztos vagyok benne, hogy az a két megátalkodott holland tette el láb alól – sziszegte.
Carlos arcából kifutott a vér. Hogy rémületét leplezze, tenyerébe temette az arcát, mintha csak Ludmilla szavain botránkozott volna meg.
– Tudjuk jól, mire képesek – súgta erőtlenül María José.
Ez a mondat különös módon megnyugtatta Carlost. Leengedte a kezét, majd gyengéden megfogta María José vállát.
– Pontosan – nézett a szemébe sokatmondóan. – Ahogyan azt is, hogy mire nem…
Ludmilla közben kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, mintha egy kellemes csevegésre készülne.
– Nos, szedjük össze, mit tudunk. Először is: abban biztosak lehetünk, hogy bárki is legyen az a két holland, veszélyesek, és Tedet akarják. Másodszor: Ted napok óta nem mutatkozott. Harmadszor: a hálószobájában le van engedve a redőny, amit eddig még sosem láttunk így.
Kihívó pillantást vetett a másik két nyugdíjasra.
Carlos hiába próbált közönyösnek látszani, belül egyetértett a német asszony minden szavával. Ő is észrevette a redőnyt, Ted eltűnését, és bár a bangkoki eset óta egy időre jegelte Bernard és Noud megfigyelését, sejtette, hogy közük van az egészhez.
María José legszívesebben kimaradt volna ebből a históriából. Hallotta ugyan a félelmetes ordítást, de nem akart tudomást venni róla. Örült, hogy épségben hazajutott Bangkokból, és esze ágában sem volt újabb bajba keveredni. Mit érdekelte, hogyan számolnak le egymással Bernard, Noud és Ted? Sőt, ha Carlos is bekeveredik, hát tegye. Csak őt hagyják ki ebből az egészből. Ludmilla pedig menjen, játssza a detektívet mással – mondjuk Estebannal – , ha már a saját férje létezéséről is megfeledkezett nagy izgalmában.
– Szerintem… – kezdte félénken az idős cukrász – nem kellene mások dolgába avatkoznunk.
– De lehet, hogy egy gyilkosság fültanúi voltunk éppen – háborgott Ludmilla.
– Akkor hívj rendőrt – csattant fel María José. – Tessék, hívd fel őket, és mondd el nekik, amit láttál a redőnnyel kapcsolatban.
Ludmilla ingerülten pattant fel a kanapéról.
– Rendben! Ha ti ilyen gyávák vagytok, majd én hívom a rendőrséget.
Előkapta a zsebéből a telefonját, de a következő pillanatban falfehér arccal ejtette ki a kezéből.
– Noud… – rebegte az ajtóban megjelenő holland férfi láttán.