Tizenöt perc szünet

Esteban megforgatta az irattartót, hümmögött egy sort, majd közölte a következtetését.

– Külföldre vitték őket.

– Tessék? – sípolta Ludmilla.

– A jó hír az, hogy valószínűleg ép bőrrel megússzák.

Esteban úgy járt-kelt Ludmilla házában, mintha otthon lenne. Miközben telefonált, kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját – méghozzá elsőre azt, amelyikben a poharakat tartotta a háziasszony. Levett egyet, és vizet engedett magának a csapból.

A kapucsengő hangjára Ludmilla hirtelen nem is tudta, mit reagáljon. Amióta beköltözött a Calle la Rosa 22. számú komplexumba, nemigen fordult elő, hogy megszólaljon. Aki hozzá jött, az mind a terasz felől érkezett, és az üvegajtón kopogott.

Ted nyugtalanul rótta a köröket a nappalijában. Rémes hőhullámok gyötörték, izzadt a homloka, remegett a gyomra.

Noud felszisszent, ahogy a talpa a forró, fekete homokhoz ért.

– Mondtam, hogy hozz vízicipőt.

– Mondtad, én meg elfelejtettem – morogta.

– Sajnálom a történteket, Majo – kérte bocsánatát lesütött szemekkel Carlos. – Meg azt a pokolian hosszú utat is, ami még előttünk áll.

María José legyintett.

– Most valami maffialeszámolásba cseppentem? – kérdezte szenvtelen hangon María José.

Enyhe fintorral kavargatta a vékony fa pálcikával a forró műanyag pohárban lévő gépi kávét.

– Carlos? – szólalt meg fáradt, bizonytalan hangon María José. – Hová hoztál engem?

Őt, mintha kevésbé lepte volna meg, hogy Carlos mellett ébredt egy idegen helyen.

A reggeli napfény a megszokottnál erősebben égette Carlos orrát. A férfi átfordult a másik oldalára, de még nem volt kedve kinyitnia a szemét. Ahogy azonban elhelyezkedett, az arcához simuló anyag selymessége megzavarta. Milyen ágyneműt húzott fel neki a bejárónő?

Bernard első dolga volt leellenőrizni a kamerákat. Timothy előtt nem akarta, mert egész egyszerűen szégyellte, hogy néhány nyugdíjas a bolondját járatja vele. Még akkor is, ha a fő célpontjuk nem Carlos, hanem Ted volt.