Az a száj… és minden, ami utána jött
Kedden mindenki pontosan érkezett az uszodába. Meg is lepődtem, de nem mutattam ki. Nehogy azt higgyék, ők tesznek szívességet vele. Ha nem ragaszkodnék a heti hegy úszáshoz, egyikük se sportolna semmit.
Mikor végeztem az első részlettel, Adele már a meleg vízben ücsörgött. Állítólag egy perccel előttem ért oda, de nem hiszem, hogy két hossznál többet úszott volna.
– Láttad azt a srácot? – kérdezte, ahogy leültem mellé a sarokba.
A medence másik végében egy kortalan arcú, húsos szájú fiatal férfi túrta a klasszikus, fiúzenekaros bubifrizuráját.
– Anyám, micsoda száj… – válaszoltam áhítattal.
– Ugye? Tudtam, hogy tetszeni fog.
Nem válaszoltam. Képzeletben már az ajkaim között volt az övé. Meg kellett paskolom az arcomat, hogy észhez térjek.
– Mielőtt ideértél, nagyon megnézett magának – mondta Adele. – De… jeleztem neki, hogy nincs esélye. – folytatta azon a hangon, amitől kiráz a hideg. – Megigazgattam kicsit a gyűrűmet.
– Úgy tűnik, működött a mutatvány. Már hátat is fordított.
Bántam is, meg nem is. Egyrészt szívesen néztem volna még elölről, de végül is a formás háta is tetszett. Nem tudom, mi ütött belém, de képtelen voltam levenni róla a szemem. Valószínűleg megérezte, hogy bámulom, mert újra megfordult, és minden kétséget kizáróan rám mosolygott.
– Pf – horkant fel Adele. – Jó, én itt teljesen felesleges vagyok. Visszamegyek úszni.
Sértődötten felpattant, és fejem mellett kilépett a medencéből. Én meg, egészen egyszerűen folytattam a szemezést a húsos szájúval. Elszámoltam harmincig, majd én is elhagytam a helyszínt. Mielőtt átmentem volna a meleg- és a hideg vizes részleget elválasztó boltív alatt, hátrafordultam, és még egyszer rámosolyogtam.
Sofia és Mark komótosan úsztak fel és alá, mint valami nyugdíjas házaspár. Ők legalább tényleg tettek valamit az egészségükért. Adele hol mosdóba ment, hol kicsit pihenni, hol inni. Néhány hossznál többet nem nagyon láttam úszni.
Mikor végeztem a szokásos adagommal, leültem a medencével szemközti padra.
– Szia… te vagy Emily, igaz? – szólalt meg mellettem egy búgó férfihang.
Összerezzentem. De nem csak az ijedtségtől. Az a hang egyszerűen bekúszott a bőröm alá, és bizseregve szaladt egészen a tarkómig, elnehezítve a szempillámat is. Nem kellett oldalra fordítanom a fejem. Tudtam, hogy a húsos szájú az. Fogalmam sem volt, honnan ismer, de nem is érdekelt. Lassan emeltem rá a tekintetem.
– Tudtommal én vagyok – mosolyogtam.
Másra nem maradt erőm.
– Alattad jártam az egyetemen. Szerintem nem emlékszel rám.
Hogy kerülhette el a figyelmemet egy ilyen gyönyörű száj?
– Sajnos nem – mondtam még mindig túl halkan. Megköszörültem a torkom. – Most viszont megjegyeztelek. Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Adam – nyújtotta felém a kezét.
Bár azt képzeltem, hogy az érintése még izgatóbb lesz, mint a hangja, csupán két kiázott, gyűrött, nedves tenyér találkozott.
– Ebben a városban laksz? – kérdeztem váratlanul.
Az arcom azonnal forró lángba borult. Hogy a fenébe csúszhatott ki a számon ekkora baromság? Mégis mi a fenéért jönne ide úszni, ha nem a környéken él?
– Nem. Csak pár napot töltök a városban. Van itt egy kis munkám. A jövő hét közepéig maradok – elhallgatott, a padlót bámulta. – Esetleg … – újabb idegörlő hallgatás következett. – Ha gondolod… összefuthatunk, amíg itt vagyok.
– Szuper ötlet – vágtam rá azonnal, mielőtt még meggondolja magát. – Bármikor.
Képtelen voltam befogni a szám. Nem tudom, mit gondolhatott, remélem, sosem derül ki. Úgy ragyogott a képem, mint valami csitrinek. Túl régóta vagyok egyedül.
Onnantól úgy mozogtam, mintha valaki más irányítaná a testemet. Az agyam automatára kapcsolt, és levezényelte a szokásos zuhanyzást, hajszárítást. Gépiesen ültem be Mark kocsijába hátra, Adele mellé. Otthon kiszálltam, és csak remélem, hogy elköszöntem mindenkitől.
Adam szerencsére nem húzta sokáig az időt, mert már csütörtökön találkoztunk. És bár legszívesebben a lakásomra hívtam volna, be kellett érnem egy japán étteremmel. A beszélgetés nagy részére egyszerűen nem emlékszem.
A szájáról fantáziáltam megállás nélkül.
Hol a sajátomon éreztem.
Hol a combomon.
Hol a tarkómon.
Azt hiszem, épp a családjáról mesélt, amikor képzeletben a hajába túrtam, és a fülébe suttogtam: ne hagyd abba.
– Jól vagy? – kérdezte halkan. – Untatlak, ugye?
Egy pillanatra levegőt sem kaptam. Fogalmam sem volt, mit mondott legutoljára.
– Nem – nyögtem –, minden rendben, csak folyton zúg a telefonom. Ne haragudj, de muszáj megnéznem.
Kapkodva kirángattam a táskámból a készüléket. Persze nem volt rajta semmilyen értesítés. Csóváltam a fejem, halkan morogtam, majd visszatuszkoltam a helyére.
– A főnököm hívogat – legyintettem. – Márciusban kezdődik egy féléves projekt, és már most ezen pörög. Majd holnap beszélek vele.
– Biztos? – kérdezte puhán. – Engem nem zavar, ha felveszed. Nehogy bajba kerülj.
Felhúzott szemöldöke, félig nyílt szája csak olaj volt a tűzre. A combomba mélyesztettem a körmömet. Végül nem tehettem mást, mint kiugrani egy kicsit, hogy felhívjam Thessát. A szégyentől folyt a víz a tarkómon. Utálok hazudni.
Amikor kikísért a taxihoz, gyengéden megfogta a kezem. Hüvelykujjával selymes köröket írt a bőrömre. Az érintés az alhasamban lüktetett. Erőtlenül rogytam be az autóba. Mivel az összes estéje foglalt, ma beteget jelentettem. Holnap délelőtt tízre jön. Semmit sem fogok tudni aludni az éjjel.