Emily naplója – 25. bejegyzés

Amit nem kellett volna leírnom

Vasárnap rossz előérzettel feküdtem le. Hajnali háromig dolgoztam, de amint megnyomtam a küldés gombot, összeszorult a mellkasom.

Motyogva ismételgettem, hogy mielőbb elaludjak:

– Minden oké, Emily, ez csak a fáradtság. Rutinos, profi fordító vagy…

A mondat lassanként szétesett, a szavak felcserélték egymással a betűiket, és csak valami értelmetlen mormogás maradt. Végül is a funkcióját így is betöltötte, mert elaludtam.

Aztán hirtelen felriadtam. Izzadtam, a szívem hevesen kalapált. Kapkodva nyúltam a telefonomért. Már nyolc is elmúlt.

Megnyitottam a levelezésemet. A telekom projektvezetője néhány perccel korábban írt.

Volt abban a gigantikus lebaszásban minden. Csalódás, szerződésbontással való fenyegetőzés, kötbérszámolgatás, jogi osztály, minden. Inkább csak átfutottam. A szófoszlányok bőven megtették a hatásukat. Nem lett volna értelme mélyebben elmerülni benne és ízlelgetni az egyes kifejezések súlyát.

Tudtam, hogy ez lesz, csak nem sejtettem.

Annyiban azért jó fej volt a projektvezető, hogy rögtön előállt egy megoldással. Ezen a héten mindennap el kell küldenem a másnapra esedékes szöveg javított változatát. Így vasárnapig egy teljes heti anyagot kell kijavítanom, közben pedig lefordítanom a következő hetit. A pótlást legalább apránként kéri. Nekik ez így még kezelhető, mert időben fel tudják tölteni a javított szövegeket a honlapra. Nekem ugyan szívás, de legalább beosztja helyettem az időmet, és fegyelemre kényszerít. A hétfői szöveget már buktam, azt náluk valakinek rohamtempóban kellett helyrehoznia.

Majd megőrülök a szégyentől. Főleg azért, mert a projektvezető baromira segítőkészen állt hozzá. Újabb hibát viszont nem engedhetek meg magamnak. Augusztus végéig iszonyatosan bele kell húznom.

Miután valamennyire összeszedtem magam, ránéztem a honlapjukra, és elolvastam az aznapi kampányszöveget. Egész jó munkát végzett, aki helyrehozta. Egy ideig azon vacilláltam, hogy újra megcsináljam-e a hétfői szöveget is, vagy folytassam a keddi javítását. Végül átdolgoztam a honlapon már megjelent változatot, és csatoltam a bocsánatkérő levelemhez.

Jobb lett volna, ha Adele segít megírni. Ő ezekben kifejezetten jó. Mármint az ilyen hivatalos vezeklésekben. A magánéletben képtelen belátni, ha hibázik.

Saját lelki épségem érdekében, nem mintha maradt volna belőle sok, rövidre fogtam a levelet, és a tényekre koncentráltam. Nem magyarázkodtam. Elismertem, amit tettem. Pontosabban azt, amit rohadtul nem tettem.

A nap folyamán többször is ellenőriztem a honlapot, de nem cserélték le a szöveget.

Thessa passzív-agresszív üzemmódba kapcsolt. Nem reagált a reggeli e-mailre, pedig természetesen ő is ott volt a rengeteg címzett között. Helyette továbbított egy jelentéktelen szarságot, valami irodai szoftver reklámanyagát. Nehogy bármi kétségem legyen afelől, hogy olvasta-e a szívmelengető sorokat.

A rémes szorongáson és lelkiismeret-furdaláson végül az lendített át, hogy felidéztem, mennyi pénzt kapok ezért a fél évért. Na meg az, hogy mire fogom költeni. Magam elé képzeltem a felújított fürdőszobát és a mesés bárpultot, amit kinéztem. Ettől végre abbahagytam az önmarcangolást, és visszafordultam a keddi szöveghez.

Vagy ez is Ben taktikájának része, vagy egyszerűen megérezte, hogy most jobb távol maradnia. Mindenesetre a hajókázás óta nem hallottam felőle. Nem bánom. Kurvára hiányzik mindennek a tetejére sem a szexuális izgalom, sem a randistressz. Még a végén tényleg foszlányokra szakadnék.

Csütörtökön korán reggel engedélyeztem magamnak egy sétát a folyópartra. A legjobb volt, amit tehettem magamért. A víz fölött gomolygó párát átszurkáló vékony napsugarak, a nedves, földszagú levegő és a még csak ébredező város csendje visszaadták az életkedvemet. Hazafelé bandukolva megfogadtam, hogy mindennap így kezdek.

A házba visszaérve Ryanbe botlottam, aki épp akkor szállt ki a liftből. Felderült az arcom, amint megláttam. Szerencsére az ő szemöldöke is magas ívbe szökött, a szája pedig szinte a füléig ért.

– És a gyerekek? – kérdeztem bénán.

– A héten az anyjukkal nyaralnak.

Csak álltunk ott és tanácstalanul bámultuk egymást. A fejem kiürült. Egyetlen odaillő szó sem jutott eszembe. Mondjuk másmilyen sem. Ryan néha kinyitotta a száját, mintha mondani készülne valamit, aztán beharapta az alsó ajkát.

Végül a lépcső felé intettem a fejemmel. Esküszöm, nem volt tudatos. Valami ösztönös rángatózás lehetett. Ryan viszont megkönnyebbülten sóhajtott.

Összerezzentünk, amikor mögöttünk megérkezett a lift. A legfelső emeleten lakó néni lépett ki belőle. Ryan megragadta a kezem, és behúzott maga után. Alig indultunk el felfelé, két tenyerébe fogta az arcom, és megcsókolt. Azonnal átadtam magam neki.

A lakásba érve azonban sietve szaggattuk le magunkról a ruhát, majd egymásnak estünk a kanapé előtti szőnyegen. A türelmetlen, kapkodó, cseppet sem gyengéd aktus után zavartan nevetgéltünk, homlokunkat egymáshoz préselve.

Azután magához ölelt. Puhán tartott a karjaiban. Lassan mindketten elernyedtünk, és megpihentünk egymáson.

– Jó újra veled, Varázslólány… – súgta.

Megkönnyebbülten sóhajtottam a mellkasába. Nem tudtam megszólalni. Azt hiszem, inkább a bennem felgyűlt feszültséget kellett valahogy levezetnem, mint magát Ryant hiányoltam. Pedig jó vele. Szeretem a közelségét, az illatát és azt, ahogyan magáévá tesz. Megnyugtattak az ismerős mozdulatai és hangjai.

Nem akartam válasz nélkül hagyni.

– Ez most nagyon kellett.

A mellkasa megrándult az arcom alatt, de nem szólt semmit. Végül is ez egy bók.

Nem sokkal később újult erővel, kitisztult fejjel láttam munkához. Ryan sejtelmesen úgy köszönt el, hogy „Majd látjuk egymást.” Ha jól sejtem, hetekre eltűnik ismét.

Igazából valahogy úgy képzelem ezt Ryannel, hogy még egyikünknek sem jött el a megállapodás ideje. Pontosabban nekem nem. Na meg ott van a két gyerek is, akik azért belezavarnak ebbe az egészbe. Mert ugye ott az anyjuk. Meg az a beteg sztori, hogy összejött Ryan tesójával. Nem igazán látom magam a családi ebédeken „új anyuként”… Már a gondolattól is kiráz a hideg.

Úgy lenne jó, ha most egy csomószor lefeküdnék Bennel, mindenféle kötöttség nélkül. Bejárnánk a világot a hajóján, izélnénk éjjel-nappal, aztán Ryannel elszöknénk valahová messzire, ahol senki sem ismer minket, és boldogan élnénk.

Na, ezt most elég elkeserítő visszaolvasni. Gyakorlatilag leírtam, hogy jelen helyzetben a meglévő szereplőkkel semmi esélyem a boldog, felnőtt, családos életre.

Azt hiszem, jobb, ha befejezem a jövőm tervezgetését. A ma teleírt lapokat összefogom egy gemkapoccsal, hogy még véletlenül se fussam át újra ezeket a rémes sorokat.

Menjen ez az egész hét a süllyesztőbe.