Az eső puha függönyként választotta el a szalont az utca zajától. Lara a tenyerébe támasztott arccal várta az első vendégét. Nico ölbe ejtett kézzel ringatózott jobbra-balra a fodrászszékben.

Lara lassan, komótosan készült vendége fogadására. Feltöltötte a gumikesztyűs dobozt, letörölte az UV-lámpát, hogy még véletlenül se maradjon rajta egyetlen eltévedt porszem sem. Kiigazította a körömlakkok sorát, míg minden címke tökéletesen egy irányba nem nézett.

Mia nesztelen léptekkel közelített a fodrászszékben olvasgató Nico mögé. Már emelte a kezét, hogy vállon ragadja a mit sem sejtő férfit, amikor tekintete megakadt a fehérnemű-katalóguson, amit kollégája a kezében tartott.

Nico frissen, elégedett mosollyal lépett be a még üres szalon ajtaján. Izgatottan túrt bele a karján lógó fekete fonott kosárba, amelyet kisebb-nagyobb dekorációs tárgyakkal töltött meg.

Dolores kezét tördelve ült a szalon kanapéján. Mia a számítógép monitorját figyelte, ujjai alatt finoman pattogtak a billentyűk. Lara indigókék lakkot kent egy vizsgára készülő diáklány körmére.

– Hahó, van itt valaki?

Nico az órájára pillantott. Elvileg Lara és Mia is odakint volt a szalonban. Nem mozdult. Még majdnem egy órája maradt a következő vendégig.

– Segíthetek? – kérdezte Lara a szalonba belépő, szigorú tekintetű, idejétmúlt szoknyakosztümöt viselő hölgytől.

Gael készségesen tárta szélesre az ajtót Dolores előtt. Az idős asszony mosolyogva biccentett.

Mia undortól eltorzult arccal köhécselt párat, majd indulatosan becsukta a szalon ajtaját. Arra ügyelt, hogy ne csapódjon be, de a nemtetszését képtelen volt magában tartani.

Nico feszülten dobolt a recepciós pulton. A mellkasa és a válla görcsösen megfeszült. Ez sohasem jelentett jót. Gyerekkora óta innen tudta: baj közeleg.