A szalon – 21. rész

Vörös körmök

Lara gyengéden a térdére fektette Rosita lábfejét. Az idős asszony játékosan integetett a lábujjaival, sarkát finoman ide-oda forgatta a vastag, fehér törölközőn. Mintha nem is egy hetvenen felüli néni, hanem egy türelmetlen kislány várná izgatottan a kényeztetést.

Lara előrebillentette a fejét, és magasra vont szemöldökkel fürkészte vendégét.

– Nagyon élénk vagy ma, Rosita.

Az asszonynak előbb a válla mozdult meg, aztán már az egész felsőteste sem akart nyugton maradni.

Lara összevonta a szemöldökét. Finoman lefogta a rakoncátlan lábfejet, és hosszan nézett az asszony szemébe. Rosita türelmetlenül fújtatott.

– Jaj, kérdezd már meg végre!

Két kézzel a szék ülőlapjának szélébe markolt. Felfújta az arcát, szemét kidüllesztette.

Lara hátrahőkölt.

– Nem mondod…

Rosita lihegve fújta ki a visszatartott levegőt.

– De igen!

A fodrászrészleg felől Nico kuncogása hallatszott. Lara felé sandított. A fodrász a márványhatású, fekete, arany csillámmal díszített hajmosó kagylót takarította. Szelíd rosszallással ingatta a fejét.

– Te tudsz valamit? – kérdezte vádlón Lara.

Nico megrázta szőkére festett fürtjeit.

– Nem, de alig várom, hogy megtudjam, mit csinált már megint Rosita.

Rosita sértődötten prüszkölt.

– Persze, tessék csak! Beszéljetek rólam úgy, mintha itt sem lennék.

Lara finoman megszorította a lábfejét.

– Ugyan már, drágám. Már kezdtem megsértődni, hogy esetleg kihagytatok valamiből, és Nico régóta tudja, ki a szerencsés.

Rosita legyintett.

– Senki nem tud semmit, mert még egy kicsit titkos.

Kuncogott. Lara ismét felvonta a szemöldökét.

– Mégis ki elől kell titkolni?

Az idős asszonyból kibuggyant a nevetés.

– Hát nem az anyja elől! Ebben a korban már nem kell az anyós kegyeit keresni. Elég évente virágot vinni a sírjára.

Lara és Nico rosszallóan néztek össze.

– Rosita… – csóválta a fejét Lara.

– Jaj, gyerekek, ne vágjatok már ilyen képet! Minden kornak megvan a maga szépsége és a maga pokla. Ha már a mellem lelóg a térdemig, és még a valagam is ráncos, legalább ne kelljen az anyósom szeszélyeit is elviselnem.

– Az én anyósom jó fej volt… – súgta Lara. – Amíg el nem váltunk. Utána már kevésbé.

– Nekem, lányom, már négy is volt. Egy tündér meg három gonosz boszorkány. Na, lássuk be, rohadt nagy lutri. De tudod, mit? Maradjunk csak annyiban, hogy hetven felett már kevésbé szereti az ember az ilyesfajta szerencsejátékot.

Nico megköszörülte a torkát.

– Tehát akkor ki a szerencsés?

Lara felemelte a kezét.

– Egy pillanat, előbb válassz egy színt a lábkörmeidre. Például ezt az almazöldet. Remekül illene a kis zöld nyári ruhádhoz. Tudod, a fodros aljúhoz, amit úgy szeretek rajtad.

Rosita fintora összegyűrte az orra körül a bőrt.

– Zöld? Ebben a korban? Ha kilóg a lábam a paplan alól, miközben még alszom, azt hiszi, hullafoltos vagyok.

– Válassz vöröset, Rosita – szólt közbe türelmetlenül Nico –, és mondd meg végre, ki a fickó, mert megőrülök, ha nem tudom meg.

– A postásom apja – szusszantotta Rosita.

Nico előredőlt, két kézzel kapaszkodott a hajmosóba.

– Nem a postás, hanem az apja? Mégis hogy lehet valakinek az apját összeszedni?

– Egész könnyen, ha folyton úgy jön hozzám, hogy az öreg ott ül az anyósülésen.

Lara lecsavarta a vörös körömlakk kupakját, majd finoman a két térde közé szorította Rosita lábfejét.

– Mostantól csak semmi mocorgás. Azt pedig szépen, sorjában meséld el, hogy került a kedves édesapa az anyósülésről a hálószobádba.

Rositának még a nyaka is elvörösödött. Magasra emelte az állát, és kihívóan nézett Lara szemébe.

– És ha még nem jutott el odáig?

A pedikűrös kétkedve biggyesztette le a szája sarkát.

– Akkor most nem beszélgetnénk róla…

Az idős asszony sértődötten csücsörített.

– Ennyi idősen nem pazaroljuk az időnket – mondta rekedten. – Majd rájössz.

Kinyílt a szalon ajtaja. Mia két nagy szatyorral a kezében esett be rajta. Megállt, lihegve kifújta magát, majd kurta bólintással köszöntötte a többieket. Azután a konyha felé vette az irányt.

– Várjatok meg – nyöszörögte. – Addig ne mesélj semmit az új udvarlódról, Rosita.

– Honnan veszed, hogy van valakim?

– Eh… gondolom, nem a macskád kedvéért csináltatsz vörös lábkörmöket – fújtatott, majd eltűnt az apró helyiségben.

Ismét kinyílt a bejárati ajtó.

– Micsoda vadító szín!

Gael hangja hallatán kifutott a szín Rosita arcából. Rémülten a szájára szorította az ujját. Lara leengedte a kezét.

– Minden rendben, Rosita?

– Css… – sziszegte az idős asszony.

Gael melléjük ért. Könnyedén megérintette a vendég vállát, majd a masszázshelyiség felé folytatta útját. Rosita remegett, mint a nyárfalevél. Amint a magas, fiatal férfi mögött becsukódott az ajtó, összeroskadt.

– Te jó ég! – nyöszörögte. – Ez meleg helyzet volt.

Mia közben előkerült a konyhából. Leült a vendégkanapéra, majd a térdére csapott.

– Na, ki vele, Rosita! Ki lett a befutó?

Az asszony kirántotta a lábfejét Lara térdei közül. Könyörgő tekintettel nézett hol Miára, hol Larára és Nicóra.

– Az isten szerelmére, nehogy Gael meghallja! – sípolta.

Lara egészen közel hajolt az ájulásközeli vendégéhez.

– Mi a csuda lelt, drágám?

Rosita két kézzel a hajába markolt.

– Nem akarom, hogy Gael megtudja ezt az egészet a postás apukájával… – Nagyot nyelt. – Mi van, ha nem jön össze? – hadarta. – Én azért még nem mondtam le teljesen Gaelről, erről a gyönyörű, lapáttenyerű, érzéki csodáról!