Nem voltam benne biztos, hogy májkrém szagot érzek. Amikor a borzas, ősz hajú férfi kinyitotta a hatodik emeleti lakás ajtaját, először valami olyasmi csapott meg. A nehéz, olcsó füstölő csak néhány pillanattal később töltötte meg az orromat. Azonnal köhögnöm kellett. Ki lehet vele üldözni a világból. Hiába van ezer féle: japán cseresznye, csokoládé meg sorolhatnám. Az füst. Nehéz, zavaró, oxigén-temető. Én szabályosan fuldoklom tőle. Szerintem ez a varázsló is csak az apró panellakás sűrű, hétköznapi illatát próbálta elfedni vele. Pedig én szeretem azt a nehéz, húslevessel keveredő mosott ruha illatot. Olyan igazi otthon illat.
Gyerekkoromban mindig arra vágytam, hogy emeleten lakjak, és magasról bámulhassak ki az ablakon. Irigykedtem azokra, akik a játszótéren bandáztak a többi ott lakó gyerekkel. Ők valószínűleg a mi végeláthatatlan udvarunk és a felfújható medencénk után sóvárogtak. Ma már persze nem akarnék a hatodikon lakni, főleg, hogy egyetem után pár évet lehúztam egy harmadik emeleti albérletben, ahol alattam, fölöttem irtó zajos emberek keserítették meg az életemet. Szerencsére már régen volt, így kifejezetten nosztalgikus élmény, hogy a lélekgyógyász-gyógymasszőr-mindenes-varázsló kuckója pont az egyik tízemeletesben található.
Kíváncsi vagyok, hogy a májkrém szagú, mindenfelé álló hajú fickó mire megy a nappalijában berendezett „rendelőjében”. Ő hívja rendelőnek a hirdetésében, nem én. Hiszen ez egy közönséges szoba. Még a vasalóállványt sem dugta el vagy takarta le. Jól látszik, hogy csak belökte a szekrény mögé. Arra sem vette a fáradságot, hogy rendesen eligazítsa. De jó, hogy nekem nem ilyenen kell vasalni. Ezt nem is lehet elég magasra állítani és baromi ingatag. A koleszban volt ilyenünk. Lehet, pont ezért van ott és úgy, hogy elterelje a „páciens” figyelmét a nyomoráról. Sajnos az én sajgó vállamnak és zsibbadó lábfejemnek ennél több kell.
Most sokkal erősebb a májkrém szag, mint az előbb volt. És a szája sarkában morzsa van. Szóval ezért kellett várnom! Hogy betoljon gyorsan még pár falatot. Ezek szerint ennyire vesz engem komolyan. Fogmosás nélkül ül le velem szemben olyan közel, hogy összeér a térdünk. Ez nem fog menni. Innentől kezdve nem fogom tudni komolyan venni. Egy gyógyítónak nem lehet kaja szaga! Ráadásul májkrém!
Miért kell a könyökhajlatomat kopogtatnom, ha elsősorban a zsibbadó lábfejem miatt jöttem? A vállam is piszkosul fáj már hónapok óta, azt is megmasszírozhatná, de a zsibbadástól eléggé be vagyok tojva. Főleg, hogy egyáltalán nem érzem a bal lábfejemet. Öngyógyítás kopogtatással? Anyám, ez a májkrém huszár nem az én emberem.
– És most mondogassa halkan: nem kell zabálnom, nem kell zabálnom, nem kell zabálnom…
Mi a fasz bajod van? Hogy jön ez most ide? Különben is! Te tömöd magadba a májkrémet még azután is, hogy megérkezett a „páciensed” a „rendelődbe”.
– Mondja csak bátran: nem kell zabálnom ahhoz, hogy boldog legyek…
– Már elnézést – szakítom félbe –, de én azért jöttem, mert zsibbad a lábfejem és sajog a vállam.
– Mégis mit gondol – mosolyog tenyérbemászóan –, mitől?
– Nyolcvanhárom kiló vagyok, nem száz!
– Persze…
Azt sem tudom, hányadik emeleten van a kórterem. Amilyen rohadtul fáj a szétrágott nyelvem és a szétfűrészelt fejem, kurvára nem is érdekel. Remélem, ma már nem lesz több rohamom. Mondjuk azok után, hogy egy nagyjából velem egyidős, fiatal dokitól kaptam kúpot, ne is legyen. Egy napra ennyi megalázás bőven elég. Hú, de szívesen felhívnám azt az aljas sarlatánt, aki egy valag pénzért vigyorogva dagadtnak nevezett. „Ezért zsibbadt a lábam, te májkrémes pofájú!”