Ahogy befordult az utcába, Bernadett felkarjába belehasított a fájdalom. Mire a terem bejáratához ért, már úgy sajgott, hogy alig bírta megemelni. Csakúgy, mint minden hétfő este, amikor ezzel a csoporttal volt táncórája.
Már neve is volt a kínzó érzésnek: hétfői fájdalom.
A hét többi napján kutya baja sem volt. Ez a társaság viszont taszította. Amikor velük kellett lennie, minden életkedve elszállt. Na meg, a kreativitása is.
Eleinte bájosnak tartotta a tizenkét fős, ismerősökből álló csoportot. Tetszett neki a lazaság, a közvetlen hangulat. Sokat nevettek a botlásokon, a nehezen rögzülő lépéseken és a sajátosan megtanult figurákon. Eleinte. Akkor még jópofának tűnt ahogy az a néhány férfi bemelegítés közben rendre párzó mozdulatokat imitált csípőkörzés helyett.
Fél év elteltével azonban mindez rendkívül terhessé vált a fiatal tanárnő számára. Hat hónap után mosolya rendre grimaszba torzult. A társaság minden egyes tagja ellenállt a ritmusnak. Feltehetőleg nem a tanulás vagy a tánc szeretete miatt jártak oda. Inkább valamiféle könnyű feszültséglevezetőnek tartották a táncórákat. Bernadett egyszerűen nem értette, hogy miért nem mennek inkább valamelyik parkba szaladgálni ahelyett, hogy őt kínozzák.
Egy ideig remélte, hogy ráunnak és szépen lemorzsolódnak. De ezek valamiért kitartottak amellett, hogy minden hétfőn este latin táncok tanulása címén egymás lábát tapossák harsány nevetés közben. Mintha Bernadett csak valami bohócnak kellett volna közéjük, aki időnként bedob valami jópofa lépést vagy figurát, amivel utána körbe lehet ugrálni a termet.
Nem értette. Ahogyan önmagát sem. Ugyanakkor fogalma sem volt, hogyan vessen ennek véget. Attól, hogy csatlakoznak valamelyik másik csoportjához, még annál is jobban rettegett. Akkor már szerencsésebb őket egy ketrecben tartani. Igen, legyenek csak így együtt, őrjöngjenek csak. Időnként ugyan megpróbálta valami egyszerű, de látványos lépéskombinációval felkelteni az érdeklődésüket, hátha lehetne komolyan is dolgozni. Ám ezek a kísérletek rendre kudarcba fulladtak.
Egyik nap úgy ébredt, hogy vége, befejezi a majomkodást, a másik nap viszont elfogta a szorongás. Mindannyian bérletet váltottak, ezzel előre kifizetve az egész hónapot. Bernadettnek pedig minden fillérre szüksége volt. Egyelőre nem tehette meg, hogy válogasson. Még sajnos nem.
– Tényleg ezen stresszelsz? – kérdezte nevetve egyik barátja, aki szintén táncot tanított, igaz, gyerekeknek.
– Még szép! Teljes kudarc nekem minden átkozott hétfő – dohogott Bernadett.
– Hidd el, a probléma nem itt kezdődik – biztatta az elkeseredett oktatót. – Mutatok én neked pár praktikát, amivel jól le lehet őket kötni.
– Ezek nem gyerekek, nem hiszem, hogy náluk is ugyanaz működik, mint az ovisaidnál.
– Csak figyelj! Megtartok helyetted egy órát.
Bernadett nagy levegőt vett, mielőtt belépett a zajos terembe. Barátja V alakba állította a negyven és hatvan év közötti társaságot.
– Akkor megjegyeztétek? Egy-két-há’ és szökken, kurjant, tapsol! Mehet?
A tizenkét vidám diák pedig önfeledten szökkent, kurjantott és tapsolt hét hónap után hiba nélkül, egyszerre.