A lányok visítása Pauline idegeit is megdolgozta. Csukott szemmel feküdt a napozóágyon. Az alacsony rattan lábtartó reggel óta kerti éjjeliszekrényként funkcionált, amire a ház asszonya palackozott vizet és fájdalomcsillapítót készített. Már rég nem volt olyan rossz napja Emilynek és Vandának, mint azon a novemberi kedden. A calima okozta forróság megviselte a komplexum valamennyi lakóját, de a három ott élő kisgyerekre mindenkinél rosszabb hatást gyakorolt.
Fabiant, a szlovák kisfiút nem engedte ki az anyja a medencéhez, féltette a portól. A lányokat viszont nem lehetett visszatartani. Pauline hamar engedett a követelőzésnek. A migrén, ami napok óta gyötörte, mielőbbi megadásra késztette. Az egyébként szófogadó testvérpárt és magát is meg szerette volna kímélni az értelmetlen vitáktól, hatalmi játszmáktól. Nagy ívben tett rá, hogy a lányok maguk alá gyűrték. Mindössze pihenni akart, és azt, hogy elmúljon végre a rettenetes fájdalom. Egyedül a hangos sivalkodás zavarta, de az is csak a pihenésben.
– Pauline – jelentette ki Ted.
A francia nőt meg sem lepte zsémbes szomszédja felbukkanása. A köszönés helyetti megszólítás is tökéletesen illett a képbe. A hőség és a medencében hangoskodó gyerekek egyenes, kiszámítható következménye a szódásüveg szemüveges fickó megjelenése. A nőnek ki sem kellett nyitnia a szemét ahhoz, hogy tökéletesen jól lássa Tedet. A férfi vibrálásából pontosan meg tudta határozni a testtartását és az arckifejezését.
– Ted – válaszolta elnyújtva.
– Pauline.
– Ted.
– Mit tudunk tenni szerinted, hogy csend legyen – kérdezte síri hangon, feltehetőleg zsebre tett kézzel.
– Én semmit, te viszont csinálhatnál valamit, de nagyon gyorsan. Megőrülök ettől a hangzavartól.
– Pauline.
– Igen, Ted, még mindig ez a nevem. Ez azonban nem visz közelebb a megoldáshoz. Migrénem van, szenvedek, azok ketten meg nem fogják be a szájukat – csattant fel dühösen.
Keze szokás szerint ökölbe szorult. Izmainak megfeszítését gyorsan meg is bánta, ahogy a fájdalom még erősebben hasított belé.
Pauline kirohanása feltehetőleg váratlanul érte a férfit. Értetlenül állt a nő napozóágya lábánál. Hiába kereste, nem találta a szavakat.
– Ted – lehelte a francia nő erőtlenül, közben jobb kezével gyengéden simogatni kezdte a homlokát. Ha a fájdalmon nem is segített, legalább kicsit megnyugtatta. A szomszéd némán nézte a magát cirógató Paulinét, aki azóta nem nyitotta ki a szemét, hogy megszólította.
– Szóval? – kérdezte végül bátortalanul.
– Szóval neked kell ez most megoldanod. Látod, én képtelen vagyok rá, Rob pedig estig nem ér haza.
– És én mégis mit csináljak velük?
– Szerintem éhesek – válaszolta Pauline kurtán, majd gyógyszer után tapogatózott.
Ted kis híján odalépett, hogy segítsen a szenvedő szomszédasszonyának, de hamar meggondolta magát. Neki sem segít soha senki.
A csend csak lassan hatolt el a tudatáig. Azt ugyan nem fogta fel, hogy több, mint egy órát aludt, de a némaság, amibe az udvar borult felriasztotta. Ijedten ült fel a napozóágyon, és nézett körbe, tekintetével a lányokat keresve. Amikor észrevette őket, nem akart hinni a szemének.
Emily és Vanda pizzát falatozva üldögélt a medence partján, lábukat a vízbe lógatva. Ted, tőlük tisztes távolságban, teli szájjal rendezgette az üres dobozokat.