Tizenöt perc szünet

– Lányok! Mindenki a helyére – kiáltotta az apa. – Mindjárt ideérnek.

A tizennyolc és a tizenhat éves testvérpár egymás nyomában szaladt le a lépcsőn a tágas, napfényes nappaliba.

Néha olyan jó lenne feladni.

Na, nem ám csak úgy. Csendben, sunnyogva. Nem.

Pár éve beültem egy elegáns, tóparti étterembe. Egy oda szóló vouchert akartam ajándékozni a barátnőmnek, és gondoltam, előtte kipróbálom. Egyedül.

– Lili azzal idegel folyton, hogy piros körmöket szeretne – dohogott Martha. – Még mit nem! Tizenhárom éves! Egy ekkora kislánynak nem kell lakk a körmére.

Valamikor az életünkben átbillen valami.

Előtte csak a filmeken sírunk.

Utána… egy mosóporreklámon is.

Egy régi ismerősöm mondta még sok-sok éve:

Minden fillérért le kell hajolni, mert ha te nem teszed, lehajol érte más.

Tárgyfüggő vagyok. Ahogy mondani szokás: nem azok szolgálnak engem, hanem én őket. Térdet és fejet hajtva.

Teljesen elállt a havazás, mire megérkeztünk a kikötőbe. Egységes, vékony, fehér réteg borította a hajókat, amelyet a hold fénye varázsolt csillogóvá.

Minden sikeremet elvették tőlem.

A kicsiket és a nagyokat egyaránt.

Szeretnék neked adni tizenöt különleges percet.

Tizenöt percet, amikor csak te számítasz.