Általános iskolás koromban megtanultam, hogy aki rossz jegyet kap, az buta.

A négyes még betudható a figyelmetlenségnek, de sürgős javításra szorul. Nem maradhat úgy.

B. egészen más dimenziójú inspirációt hozott az életembe. A jólét természetességét és a nyugalom magától értetődő eleganciáját. Egy olyan világot mutatott meg, ahol csendben élvezzük az élet szépségeit, és egyszerűen nem engedünk be semmiféle zajt vagy zavaró körülményt.

Az első igazi tükröm. Az a fajta, amibe fáj belenézni. Amikor megismertem, alig volt idősebb nálam, mégis fényévekkel járt előttem. Okos, magabiztos nő volt, egy sikeres vállalkozás élén – ugyanazzal a diplomával, mint én.

V., profi táncos

Legalábbis én ebben a minőségében ismerem, mert a hétköznapi életéről tulajdonképpen semmit sem tudok. Mégis azok közé a nők közé tartozik, akik hatással vannak rám. Akik gyakran eszembe jutnak, és inspirálnak.

Amióta megértettem, mennyi mindent tanulhatok más nőktől, tudatosan keresem azoknak a hölgyeknek a társaságát, akik inspirálnak. És ha egyszer ott vagyok közöttük, igyekszem maximálisan kihasználni azt a kis időt, amit velük tölthetek.

Néha azt érzem, mi, nők, egy titkos nyelvet beszélünk. Olyat, amit nem béketeremtésre találtunk ki, hanem egymás ellen.

Tehetségkutatón jártam.

Nem is akármilyenen. Egészségügyin. Pontosabban betegségügyin.

– Csirió – emelte magasra kipirult arccal a poharát Kitti.

Mielőtt a szájához emelte a kristályt, még egyszer végignézett az elegáns asztalon.

„Neked nincs is igazán szükséged emberekre. A te világod olyan színes és izgalmas, hogy nem kell senki ahhoz, hogy jól érezd magad benne.”

És milyet? Sósat vagy vajasat? Netán sós-vajasat?