– Nem olyan nehéz új életet kezdeni – szólalt meg szelíden Bernard –, csak baromi ijesztő.

– Amíg nem vagy benne a helyzetben, nem is tudhatod biztosan, hogy az-e vagy sem… – válaszolta Pauline.

Pauline beleborzongott, ahogy feltámadt a hűvös éjszakai szél. A ház felé pillantott, de még nem akart bemenni. Feljebb húzta a melegítőfelső cipzárját a nyakánál, és még jobban belepréselte magát a napozóágyba.

Ludmilla sértődötten elviharzott Ted mellől. Sietős léptekkel szelte át az udvart, meg sem állt María José házáig.

– Ted – paskolta meg a szódásüveg-szemüveges férfi vállát Noud. – Végre újra közöttünk vagy!

Ted felvonta a szemöldökét.

– Sejtem, mennyire hiányoztam – mondta gúnyosan. – Főleg nektek.

Carlos megigazította a vékony, piros kolbászokat a grillen, hogy helyet csináljon a királyrákoknak. Oldalra pillantott Tedre, aki plédbe burkolózva ült a saját karosszékében. Egy röpke pillanatra átfutott az agyán, milyen nyomorultul fest így a mindig kötekedő, dühös férfi.

Pablo csípőre tett kézzel, elégedetten méregette a műfenyőt. Aztán még egyszer felállt a létrára, és újra ellenőrizte az ágak rögzítését. Lepillantott a kövön heverő égősorra. Felsóhajtott. Kezdhette elölről a fel-le mászkálást.

– Helló, szomszédasszony! – lihegte Dajana.

Viktoria velőtrázó sikolya hosszan visszhangzott a benzingőzös, fülledt mélygarázsban.

Dajana döbbenten meredt rá.

Dajana lassú, feszült mozdulatokkal dobolt körmeivel a tetőterasz asztalának maszatos üveglapján. Arcizma időnként megrándult, a homloka önkéntelenül ráncokba gyűrődött.

Legalább negyvennyolc óra telhetett el azóta, hogy Ted eljátszotta az eszméletlenséget. Ezt abból a két alakból próbálta kikövetkeztetni, akik időről időre megjelentek körülötte.

– Lássuk csak! – dörzsölte össze izgatottan száraz tenyerét María José.

Megigazította a négylábú mágnestáblát, gondosan beállítva, hogy meg se remegjen.