Emily naplója – 24. bejegyzés

A férfi, aki hozzám sem ért

Még sosem volt visszatérő álmom. Pláne nem olyan, amitől leizzadva, remegve ébredek fel. Ismertem olyat, akit egy gonosz vigyorú nyúl és egy zsiráf követett heteken át álmában. Mindig is szerencsésnek tartottam magam, hogy nekem nem kellett ilyesmit átélnem.

Egészen mostanáig.

A gonosz álommanó végül rám is lecsapott. Huszonnyolc évig visszatartott erővel.

Bent küldte rám.

Meztelenül.

Az álom teljesen ártatlanul indult. Hajnalban érkeztem Ben kék jachtjához. Sietnem kellett, nehogy lekéssem az indulást, mert ezúttal nem jött értem kocsival. A hajó némán ringatózott a vízen, sehol egy lélek. Felléptem a fedélzetre.

Néma csend.

Aztán megpillantottam Bent a félhomályban.

Anyaszült meztelenül, szétdobott lábakkal ült. Egy szót sem szólt, csak intett, hogy menjek közelebb.

Iszonyú dühös lettem. Majd szétvetett a méreg. Két öklömet magam elé tartva, eltorzult arccal kezdtem szidalmazni, de csak hápogtam, mint egy kacsa. Egyetlen hang sem jött ki a torkomon.

Ben csak vigyorgott, és újra maga felé intett.

Erre feldúltan odamentem, és az ölébe ültem.

A következő pillanatban már hangosan nyögdécselve adtam át magam neki.

Vasárnap, hétfőn, kedden és szerdán kellett erre a szörnyűségre ébrednem. Ami még ennél is durvább, hogy Ben úgy vált életem legjobb szeretőjévé, hogy hozzám sem ért.

Amikor arra gondoltam, hogy megpróbálok Ryantől kicsikarni egy pásztorórát, egyszerűen nem vitt rá a lélek. Hirtelen kicsinek, véznának, gyerekesnek tűnt Ben mellett. Pedig eddig tökéletesen meg voltam vele elégedve. Sőt. Imádtam vele lenni.

Próbáltam szót érteni magammal. Ez így nem lesz jó. Szükségem van a megnyugvásra. A testem azonban megmakacsolta magát. Más kérdés, hogy Ryan jól eltűnt, és rohadtul nem keres hetek óta. Valahol mélyen persze tisztában vagyok vele, hogy itt a nyári szünet, és a gyerekek szinte mindig vele vannak. Sokszor látom őket az ablakból. Fogalmam sincs, az anyjuk mit csinál. Ettől még Ryannek mindössze annyit kellene tennie, hogy felhív, és elmondja, hogy nem ér rá.

Ezek szerint ennyire azért nem érett.

A hús-vér Benre természetesen nem kellett sokáig várni. Mondjuk az a három nap is végtelennek tűnt, amíg nem jelentkezett, de az ő korában ez valószínűleg teljesen logikus lépés. Legalábbis gondolom, hogy ez is a becserkészési taktikája része. Finom udvarlás, nagy dráma, romantikus félrandi csók és egyebek nélkül, aztán felszívódás. Majd amikor úgy sejti, hogy a préda már nem fér a bugyijában, jöhet a búgó hangú telefon.

Szerda este felhívott.

Amikor megláttam a kijelzőn a nevét, kis híján elájultam. Egyszerre lett szívdobogásom, rémes gyomorgörcsöm, kéz- és lábremegésem, torokszorulásom. Csoda, hogy egyáltalán fel tudtam venni. Beleszólni még ennél is nehezebb feladatnak bizonyult a gigantikus méretű gombóccal a torkomban.

– Mit szólnál egy könnyű esti hajókázáshoz? – kérdezte azon a hangon, ami valahogy egyenesen az ágyékomig hatolt.

Össze kellett gömbölyödnöm a kanapén, hogy valahogy kipréseljem magamból azt a rengeteg feszültséget.

– Úgy értem, nekem könnyű – tette hozzá. – Mert neked kellene vezetni.

Idegesen felnevettem.

– Az szép mutatvány lenne. Na meg igen drága mulatság.

– Hmm. Jól van, akkor az elején egy kicsit segítek.

Én nem tudom, hogyan lehet egy hétköznapi, néhány szóból álló mondattól felizgulni, de azt hittem, megőrülök.

Langyos vízben fürödtem meg a találkozó előtt. Ha nem reszkettem volna már attól is, még hideggel is lecsapatom magam, hátha észhez térek.

Attól féltem, hogy amint a közelébe érek, a fülébe lihegem: tégy magadévá, de azonnal. Amilyen erős, izmos karja van, sehol, semmi nem jelentene akadályt Bennek.

Valószínűleg mindez a képemre volt írva.

Próbáltam lazának tűnni, de miután puszival köszöntött, és végigsimította a felkaromat, egyszerűen nem ment. Amikor nem a száját néztem, minden egyéb szabadon lévő testrészét bámultam. A nyakát. A fülét. A térdét. Amit éppen elém sodort az élet. Kurva gáz, de tényleg. Soha nem akarom megtudni, milyen fejjel vizslattam.

A kegyelemdöfést a vezetés adta meg. Ben szorosan mögém állt. Na, ebből gondolom, hogy tényleg rá lehetett írva a fejemre: kívánlak, öcsém, tégy, amit akarsz.

Hozzám simult, és a kezét az enyémre tette. Azonnal lángra gyúlt a hátam, a fenekem, a kézfejem. Látni persze kurvára nem láttam semmit. Ha egy pillanatra is elenged, miszlikre töröm azt a nagy dög hajót.

Amikor hazahozott, nem csókolt meg. Az ajtóig kísért, aztán a hátamra simította a tenyerét, és hosszan ott tartotta.

– Ha van kedved, máskor is csinálhatnánk valamit – búgta.

Elszorult a torkom. Muszáj volt nyelnem. Remélem, nem hallotta. Bennem mondjuk visszhangzott, de próbálom azt képzelni, hogy elnyomta az utca zaja.

– Bármikor – válaszoltam erőtlenül.

Kacéran felvonta azt a szép, férfias szemöldökét.

– Tényleg?

Csak bólogatni tudtam.

Aztán sietve bepötyögtem a kódomat. Ökölbe kellett szorítanom a kezem, és egyetlen ujjal nyomogatni a gombokat, mert az egész karom remegett.

A pénteki álmomat le sem merem írni. Olyan közönséges volt, hogy még számomra is feldolgozhatatlan. Ezúttal ugyanis én voltam a kezdeményező fél.

Szombaton, ahogy Adele-nek megígértem, átjöttek a többiek.

Meg sem fordult a fejemben, hogy lemondjam, annak ellenére, hogy sehogy sem álltam a melóval. Akármibe fogtam, a Ben meztelen testéről való fantáziálás megakadályozott minden érdemi munkában.

Végül bevágtam mindent a fordítóprogramba, lesz, ami lesz. Baromi sok idő átnézni is, ellenőrzés nélkül beküldeni meg elég kockázatos, de egyszerűen elment az eszem. Majd ma éjjel átrágom magam rajta. Maximum nem alszom.

Szóval a szombat.

Négy körül jött Adele, Sofia és Mark valamivel később. Adele az étteremből hozott grillezett sajtot és pulykát, mellé franciasalátát és orosz krumplisalátát csomagolt. Sofia szokás szerint mártogatóssal és friss, gusztusos csíkokra vágott zöldségekkel készült. Mark a sangríát vállalta, méghozzá eredeti recept alapján.

Basszus, ha vége a féléves projektnek, jó sok kajával meg minden egyébbel jövök nekik. Győzöm majd vendégül látni őket. Kezdhetem szeptemberben Adele-lal, hogy minél jobban tudjon készülni az ügyvédi szakvizsgájára…

Még a terítéssel sem végeztünk, amikor teljesen váratlanul közöltem a teraszon, az asztal körül serénykedőkkel:

– Le akarok feküdni az ügyfelemmel.

Egy pillanatra mintha valaki megállította volna a filmet. Mindenki mozdulatlanná dermedt. Sofia az asztal fölé hajolva vált kővé. Marknak csak annyi ereje maradt, hogy fintorában felgyűrődjön a bőr az orra körül. Adele egyszerűen sokkot kapott.

Nem vagyok normális.

A másodperc töredékéig abban reménykedtem, hogy ez tényleg csak egy film vagy egy álom. Akkor egyszerűen visszatekerhetném, és meg nem történtté tehetném.

Adele kíváncsisága emberfeletti erővel gyűrte le a döbbenetét.

– A milliárdos hajóssal?

Szó sem volt róla, hogy milliárdos, de nyilván Adele is fantáziál Benről. Legalábbis a vagyonáról meg a társadalmi státuszáról.

– Hé! Várj! Mi van? – csattant föl Mark.

Sofia szeme megvillant a párja indulata láttán. Azonnal magához ragadta a szót, nehogy elszalassza a lehetőséget. Végre egy jó parti a láthatáron, aki örökre leválaszthatna Markról.

– Fiatal vagy, Emily, ezen nincs mit gondolkodni. Tedd meg, ha szeretnéd. Lesz másik ügyfeled.

– Thessa vállalkozásáról beszélsz, amit Emily épp készül szétbarmolni – vágott közbe gorombán Mark. – Te mit szólnál, ha lekúrnám az ügyfeleidet?

Sofia kihúzta magát, és fagyos tekintettel szúrta keresztül a láthatóan féltékeny párját.

– Magánklinikán dolgozom, ami, ha nem tudnád, kurvára nem az enyém. Ha szétköltözünk, utána azzal kefélsz, akivel jólesik. Csak előbb essünk túl a formaságokon.

Jó, mi?

Én akarok valaki ágyába bemászni, erre a barátaim kapnak hajba.

Mondjuk azt sem értem, Sofia mit lovagol még mindig a múlton. Millió éve voltam a fickójával, és pontosan tudja, hogy rohadtul nem érdekel már Mark. Kezd Sofiával is tele lenni a hócipőm. Cuki, házias, okos, ügyes, de na. Szakadjunk már le végre az egyetemi évekről. Ha Mark még mindig felizgul tőlem, azt rendezze el vele. Szakítson, vagy mit tudom én.

– Oké! – emeltem fel a hangom. – Téma lezárva. Köszönöm a semmit.

Töltöttem magamnak egy nagy pohár sangríát, magasra emeltem, és kérdőn néztem a zavart képű trióra.

Adele gépies mozdulatokkal felemelte a kancsót, és töltött a másik három pohárba is. Megvártam, amíg mindenki magához veszi a sajátját.

Széles vigyort erőltettem magamra.

– Jó, hogy itt vagytok. Egészségünkre!

Néhány falat után Sofia bűnbánóan megfogta a karomat.

– Sajnálom, Emily. Paraszt voltam. Nincs jogom elrontani azt a pár órát, amit végre kikapcsolódással tölthetsz. Dolgozom magamon. Próbálom leküzdeni az időnként felszínre törő féltékenységemet.

Sok mindenre számítottam, de erre nem. Adele felé sandítottam. Sajnos éppen a telefonját babrálta, pedig reméltem, hogy figyel, és megtanulja, hogyan kell tisztességesen bocsánatot kérni.