Dolores és a boszorkány
Mikor Dolores még csak a lépcsőn haladt lefelé, Lara már a szalon előtti kis asztalkára készítette a kávéscsészét és a kekszes dobozt.
– Kávé és gyömbéres keksz? – szuszogta Dolores. – Mia megint sűrűn osztotta be Nico programját.
Lara szája egy pillanatra elnyílt, majd mosolyra húzódott.
– Dolores, előtted semmi sem maradhat titokban, igaz?
Dolores büszkén rázta meg a fejét.
– Remélem, nem hűlt ki, és a keksz sem a két évvel ezelőtti karácsonyról maradt. Legutóbb szerintem olyat kaptam, amit még az előző tulaj felejtett itt valamelyik szekrény aljában.
Lara válla megrázkódott a néma nevetéstől.
– Idén karácsonyi, bontatlan, és még egy évig nem jár le. Szóval annyi tartósítószer van benne, hogy sokáig élvezhetjük.
– Ilyen szép körmökkel nem is lehet sütögetni, marad a bolti édesség – jegyezte meg finoman Dolores, miközben elhelyezkedett a kovácsoltvas széken.
Kivett egy kekszet, belemártotta a kávéba, majd két harapással eltüntette. Elégedetten hümmögött.
Lara óvatosan becsukta a szalon ajtaját, majd közelebb húzta székét az idős asszonyhoz.
– Mondd csak, Dolores – súgta. – Mi van a szomszédoddal? Tudod, akiről azt gyanítod, hogy boszorkány… Láttál azóta valami gyanúsat?
Dolores tekintete maga elé révedt. Lassan megcsóválta a fejét.
– Te, Lara… nem akarom, hogy bolond öregasszonynak tarts, de istenemre mondom, nem stimmel azokkal valami – válaszolta halkan. – Az ő házuk teteje lapos. Az egyetlen ilyen modern vacak az utcában. Majdnem minden éjjel látom, hogy vonaglik a tetőn. Olyan… furcsa, törzsi rituálénak tűnik az, amit csinál.
– Minden éjjel? – hitetlenkedett Lara.
– Ha nem is minden éjjel, de hetente többször, az biztos. Persze – keményedett meg a hangja –, annak a megátalkodott férjemnek hiába mondom. Még csak arra sem hajlandó, hogy megnézze. Rögtön rávágja, hogy én vagyok a boszorkány. Ráadásul a legrosszabb fajtából.
Lara belülről a szájába harapott. A fájdalomtól megfeszült az egész teste. A kávéjára nézett, de már nem mert beleinni. Féltette a szájában keletkezett sebet a forró italtól.
– És mi a helyzet a seprűvel? – faggatózott tovább Lara.
Közben belesett a szalonba. Nico már Rosita haját szárította.
Dolores fészkelődni kezdett.
– A régi székek jobbak voltak. Ez nagyon kényelmetlen – panaszkodott.
Lara szeme összeszűkült, bal szemöldöke enyhén megemelkedett.
– Ezek ugyanazok, Dolores. Csak tavaly óta elszoktál tőlük. Idén új párnát tettem rájuk. Vastagabbat. Puhábbat.
Könyökét az asztalra támasztotta, és közelebb hajolt.
– Szóval? Mi a helyzet a seprűvel?
Dolores köhögést színlelt. Drámaian intett Larának, hogy hozzon vizet. Levegő után kapkodott, majd újra köhögni kezdett.
Lara készségesen felállt, és benyitott a szalonba.
Mire visszaért a vízzel, Dolores már az asztal mellett állt, arca kipirult.
Egyetlen mozdulattal lehajtotta a pohár tartalmát.
– Úgy látom, elkészült a forróvérű nőszemély.