Se lenövés. Se kommunikáció. Valami nem stimmel.
Niko kis híján elejtette a keverőtálat, amikor kilépett az apró fülkéből, és meglátta az égett narancs hajú, könnyű, virágos ruhát viselő fiatal nőt. A fodrász ujjai görcsösen szorultak a tál peremére, de az ecset kicsúszott közülük, és a földre esett. Azt hitte, egyedül van a szalonban. Nem hallotta, hogy valaki benyitott.
A nő alig észrevehetően megbillentette a fejét, mintha nyugtázná a férfi ijedtségét. Niko egy másodpercet még várt, hátha a nő szóra nyitja a száját, legalább egy köszönés erejéig, majd mosolyt erőltetett magára.
– Segíthetek?
A nő lassan bólintott. Majd válasz helyett szétfeszített ujjakkal a hajába nyúlt, és mint valami lassított felvétel, a halántékától kifelé, oldalirányban végighúzta a tenyerét a tincsein.
Niko ajkai fehéren fordultak befelé. „Egy újabb öntelt picsa” – gondolta.
– Manikűr? Pedikűr? – kérdezte ridegen, mintha nem tudná, hogy Lara aznapra szabadságot vett ki.
– Haj – válaszolta a nő vékony, enyhén orrhangon.
Nikonak időre volt szüksége. A sok év, a milliónyi tapasztalat, az abszurd élmények sora sem volt elég ahhoz, hogy megszokja a gorombaságot és a fölényeskedést.
Megköszörülte a torkát, nehogy remegő hangja elárulja dühét. Mégiscsak fizető vendég.
– Megnézem, hogy mit írt be a kolléganőm, mit csinálunk.
A nő arca felragyogott.
– Festünk – csilingelte.
Niko szemöldöke ráncba mozdult a különös lelkesedés hallatán. Tekintetét a monitorra szegezte. Nem mintha nem a kért színárnyalatot keverte volna ki, mielőtt a nő halálra rémítette. Fontoskodó arckifejezéssel bólintott párat.
– Igen-igen, már látom…
A nő arcán, szépen megfestett maszkként, ott maradt a boldogság. Lassú, ráérős mozdulatokkal fészkelte be magát a fodrászszékbe, miközben Niko hiába kereste a lenövést. Olyan gyakran előfordul, hogy az ügyfélnek nem tetszik a hajszín, amit kap, és rövid időn belül újrafesteti. Most azonban nem ez volt a helyzet. Ugyanazt a színt kellett felvinnie. Megvizsgálta az egészséges hajvégeket. Végül is ez sem újdonság. Megannyi tehetős, unatkozó nő jár szépségszalonokba, hogy elüsse az időt.
A nő büszke mosollyal követte Niko mozdulatait. Fogai előbukkantak az ajkai mögül. Tekintetük egy pillanatra találkozott a tükörben. Niko tarkóján bizsergés futott végig. A nő zöld szemébe nem lehetett megérkezni. Hiába csillant meg benne a fény, nem nyílt meg, nem engedett közelebb – mintha csak visszaverte volna a tekintetet, nem befogadta.
Niko a recepciós pulthoz lépett, mintha csak keresne valamit, majd óvatosan feljebb tekerte a rádió hangerejét. A nő lehunyta a szemét, és várta, hogy a férfi munkához lásson.
*
– Hellóka! – lihegte Mia. – Ömlik rólam a víz, végre – lelkendezett kifulladva.
Táskáját a pultra dobta, majd sietve eltűnt a mosdó ajtaja mögött. Niko meg sem rezzent. Kívülről fújta a forgatókönyvet. Különös módon a nő sem mutatott érdeklődést a háta mögött zajló események iránt. Még csak a szemét sem nyitotta ki, hogy megnézze, ki érkezett.
Mia, miután száraz felsőbe bújt, besietett a szűk, „mindenes” helyiségből nyíló kicsi konyhába, és onnan kiabált ki:
– Kávét valaki?
Niko döbbenten nézte, ahogy a nő felemelt kézzel jelezte, hogy kér.
– Mia – szólalt meg –, hozz egyet a vendégnek, kérlek!
– Hogy kéri?
– Csészében – vágta rá szárazon Niko. „Ne válogasson, örüljön, hogy kap” – fűzte hozzá gondolatban.
A konyhából nem érkezett újabb kérdés. Néhány perccel később Mia széles csészével a kezében lépett ki a helyiségből. A kistányéron egy tasak barna cukor és egy tejszín várta a sorsát.
Niko sietve beállította az időzítőt, és elfoglaltságot színlelve a recepciós pultnál lévő székbe huppant.
– Kell egy kicsit a gép – vetette oda a szalon közepén, bögrével a kezében álldogáló Miának.
Mia vállat vont, és leült a kanapéra. Még csak nem is nézett a feszültségtől vibráló fodrászra. Nikót ilyenkor jobb kerülni.
A várakozás, a mosás és a beszárítás néma csendben zajlott. Niko idegessége azonban lassan elszállt, a bőrét kaparó irritáció visszahúzódott, és a hallgatás valamiféle pihentető befelé figyeléssé alakult.
Amikor elkészült, a nő az addigi lassúságát meghazudtolva pattant fel a helyéről. A széket félretolta, és beállt a tükör elé. Kihívóan a saját szemébe nézett, majd két mutatóujjával végigsimította az arcát a homlokától az álláig.
Kicsit oldalvást fordult, a tükör felőli lábát enyhén behajlította, cipője orrával érintette a talajt. Tenyerét a térdére tette, majd lassú, kimért mozdulattal futtatta fel a combján, egészen addig, amíg a ruhája enyhén feljebb csúszott. Fejével egy lassú kört írt le, közben a nyelvével végigsimított az ajkain.
Niko és Mia lélegzet-visszafojtva figyelték a jelenetet. A világ láthatóan megszűnt a nő számára. Végül mindkét irányba körbefordult a tengelye körül, alaposan szemügyre véve magát, majd elégedett mosollyal bólintott.
Révedt tekintettel a pulthoz lépett. Előhalászta a telefonját a retiküljéből, majd egyenesen Miára nézett.
– Kártyával fizetek.
Az apró pukkedli, amivel elköszönt, sem Miát, sem Nikót nem érte meglepetésként. Máshogy nem is lehetett volna lezárni ezt a képtelen jelenetet.