Egy váratlan találkozás egy túl hosszú hét közepén
Rémálmom volt. Méghozzá Morcossal. Csak állt, és nézett rám azzal a szigorú, hidegkék szemével, összeráncolt szemöldökkel. Majd frászt kaptam. Még le is izzadtam. Azóta a gyógyszertár közelébe sem merek menni. Szerintem soha az életben nem lépem át újra annak a nyüves patikának a küszöbét.
Ezek után meg sem lepődtem, hogy erre a hétre rémesen nehéz és jóval több anyag érkezett, mint korábban. E-mailben jeleztem Thessának az aggodalmamat, és kértem, egyeztessen valamelyik másik fordító kolléga bevonásáról. Válaszul egy feltartott hüvelykujjat és egy szívecskét kaptam. Azaz: leszarom a problémádat, oldd meg nélkülem, de azért még szeretlek.
Ha a jövő hét is így alakul, addig nem hagyom békén, amíg nem segít érdemben, mert ebbe bele fogok bolondulni. Éjjelente alig tudok elaludni, megállás nélkül zakatol az agyam. Ma reggel ökölbe szorított kézzel ébredtem. A körmöm nyoma még órákkal később is látszott a tenyeremen. És még csak március vége van. Az első hónap telt el.
A sétáktól el is ment a kedvem, viszont a guggolás annyira megtetszett, hogy kétóránként kimegyek az erkélyre, és megcsinálok húszat. Olyan seggem lesz a projekt végére, hogy ihaj. Még Thessa is megirigyli azzal az idegesítően tökéletes alakjával.
Szerdán kénytelen voltam leugrani a ház aljában lévő boltba. Ott volt az a fiatal apuka is, akit az anyuka az apuka tesójával csalt meg. Ahhoz képest, amilyen bizarr a sztorija, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki teljesen összeomlott. Sőt. Kifejezetten cuki. Világos, göndör hajú, babamosolyú. Két kis gödröcske jelenik meg az arcán, ha mosolyog. Márpedig állandóan fülig ér a szája.
Egyszerre végeztünk a vásárlással, mögöttem jött ki a boltból. Amikor visszaértünk a bejárathoz, mint valami szuperhősfigura, elém ugrott, és feltépte az ajtót.
– Hűha – bólintottam elismerően. – Ez szép ugrás volt.
– Ugye? – húzta ki magát büszkén. – Ezért lettem karateedző, hogy ilyen ügyesen tudjak ajtót nyitni.
Elnevettem magam.
– Akkor szívből gratulálok, igazán megérte az a sok év kemény munka!
A szeme körüli apró ráncok örömtáncot jártak. Önkéntelenül vettem át, zsigeri szinten, a jókedvét. A bénító fáradtságból valami különös, lebegő állapotba csúsztam. A testem jólesően adta át magát a pihentető, gondtalan létezésnek az addigi görcsös feszülés helyett.
– És te? – kérdezte kisfiús huncutsággal. – Neked mi a szuperképességed?
Szemem varázsütésre összeszűkült, fejem oldalra billent, a szám sejtelmes mosolyra húzódott. Élvezettel kapcsolódtam be a játékba.
– Én, kérlek – kezdtem mesterkélt hangon –, mások számára érthetetlen szövegeket varázsolok könnyen olvashatóvá. Több nép nyelvét is beszélem.
Büszkén felhúztam a szemöldököm, mintha csak hozzá akarnám tenni: Na? Ehhez mit szólsz?
Elismerő fintorral bólogatott.
– Azta… nem semmi – hümmögött. – Még soha életemben nem találkoztam igazi varázslóval. – Majd a liftre mutatott. – Megtisztelsz azzal, hogy hazavihetlek?
Három ujjammal fel-le simítottam az államat.
– Hm. Általában teleportálni szoktam, de mivel ilyen szépen kérted, legyen.
Megnyomta a hívógombot.
– Alig várom, hogy elmesélhessem az esti edzésen – sóhajtotta izgatottan. – Hányadik emeletig élvezhetem a társaságodat?
Megráztam a hajam, mint aki fürdik a dicséretben.
– A harmadikig. – Még mindig szerepben maradtam. – És csak hogy tudd: nekem is feldobta a napomat az ugrásod. Sőt, azt hiszem, az egész hetem legizgalmasabb kalandja volt.
Elnevettük magunkat. Kiszálltam, de megvártam, amíg újra becsukódik a lift ajtaja, addig integettem neki.
Percekkel később, amikor bementem a fürdőbe kezet mosni, vettem észre, hogy még mindig pont úgy vigyorgok, mint amikor elbúcsúztunk. Na meg azt, hogy milyen rémesen karikás a szemem. Te jó ég, mit gondolhat ez a karatés fickó rólam?
Remélhetőleg pont olyan gyakorisággal fogok vele találkozni, mint eddig. Félévente. Őszre pont el is felejti a lökött csajt a harmadikról.
Bár, ami azt illeti, kifejezetten jól esett valakivel önfeledten viccelődni.
Ha nem hat hónap lesz, hanem csak öt… az sem lenne gond.
A barátaim tegnap estére kaptak egy órát, mielőtt vacsorázni mentek Dave új éttermébe. Láttam Adele arcán a sértettséget, amiért nem tartok velük. De nincs az az isten, hogy az alvásidőmet Dave öntelt képének bámulására pazaroljam.
– Kinek mit tölthetek? – kérdezte Adele, miután engem kitessékelt a saját konyhámból. – Emily, te ülj le, élvezd ezt a pár perc szünetet – utasított szigorúan.
– Jól láttam azt a gint? – kérdezte Mark.
– Nem – vágta rá keményen Adele. – Kurvára nem láttad jól. Mit kérsz helyette? Van még abból a vacak fehér rumból, amit te hoztál. Csináljak egy mojitót?
Mark csalódottan fintorgott.
– Más nincs?
– De. Csapvíz és olcsó bor, ami szintén tőled van. Melyiket töltsem?
– Jó lesz a mojito – nyögte.
– És te, Sofia?
– Maradok a csapvíznél, mert telefonos ügyeletben vagyok.
Adele csípőre vágta a kezét.
– Ezt most nem mondod komolyan? – kérdezte sértődötten. – Ezek szerint bármikor hívhatnak valami „vészhelyzethez”? – rajzolt idézőjelet a levegőbe.
Felvontam a szemöldököm Sofia indokolatlan sértegetésén. Főleg, hogy Adele-nek is van két kutyája.
– Elég ritkán fordul elő, hogy ki kelljen menni. Általában megoldjuk telefonon, vagy beviszik az ügyeletre – magyarázkodott szelíden Sofia. – Egyszer vagy kétszer voltam eddig háznál éjszaka.
Adele válasz helyett megforgatta a szemét.
Amikor kikísértem őket, megragadtam Adele csuklóját, és egy fél lépéssel hátrébb húztam. A füléhez hajoltam.
– Miért nem rendelsz te olyat… egy nap alatt kiszállítják – súgtam, a prospektusra utalva.
– Én már vettem – nyomta meg erősen a mondat elejét.
– Akkor használd gyakrabban – leheltem.
Adele kis műsora pont arra volt jó, hogy még annyira se bánjam, hogy nem tartottam velük. Még akkor sem, ha mindössze ezt az egy órát töltöttem társaságban egész héten. Leszámítva a cuki karateedzőt.
Vagyis… csak karateedzőt.
Ez a hét most sok volt.