A szalon – 16. rész

Ez csak haj, nem?

– Ezt nem teheted velem, öregem.

Nico elgyötört hangjára egy csapásra elcsendesedett a szalon. Rosita elhúzta Lara elől a kezét, majd a szék támlájába kapaszkodva hátrafordult. Dolores, aki már épp indulni készült, megtorpant az ajtóban, és résnyire nyílt ajkakkal, riadtan figyelte a fiatal fodrászt. Mia a szájára tapasztott kézzel meredt Nicóra és a vendégére, az egyetemistának tűnő, dús, hosszú hajú fiúra.

Nico fájdalmasan engedte visszahullani a tenyerében tartott súlyos hajtincset.

– Ne már… – unszolta a fiatalember. – Ez csak egy hajvágás, nem?

– Neked – felelte Nico. Ujjai idegesen végigszaladtak sötét szemöldökén. – Megcsinálom. Csak adj egy pillanatot, hogy elgyászoljam.

Nico lassan kifújta a levegőt. Aztán eltökélten felemelte az ollót tartó kezét, és munkához látott. Mia legörbült szájjal bámulta a padlóra hulló hajtömeget. Amilyen nehezen indult a művelet, olyan hamar képződött vastag, puha szőnyeg a fodrászszék kerekei körül.

– Jaj, gyerekem, remélem, nem bánod meg – súgta Rosita.

Megcsóválta a fejét, majd visszafordult Larához.

– Visszanő az – legyintett Dolores.

Mia a seprű után nyúlt. Arcára kiült a borzalom, ahogy a lapátra tessékelte a vaskos kupacot. Beleöntötte a szemetesbe, majd a lapátot néhányszor az edény falához ütötte, hogy egyetlen hajszál se maradjon rajta. Amint végzett, visszatette a seprűt a helyére, és összecsapta a tenyerét.

– Akkor ez ennyi volt.

*

– Meguntad? – kérdezte Nico.

Most, hogy eltűnt az irigylésre méltó, fényes hajkorona, sőt már az emlékét is elnyelte az illatosított szemeteszsák, könnyebben jöttek a szavak Nico nyelvére.

– Nem, dehogy. Imádtam.

Elkerekedett Nico szeme. Nem erre számított.

– Akkor meg?

A fiatalember elnevette magát.

– Egy haverral kitaláltuk, hogy megvicceljük az egyik barátunkat. Holnap lesz a születésnapja, és mindketten kopaszon megyünk a buliba. Mindenki padlót fog, ha meglát bennünket.

– Neki is ilyen hosszú haja volt?

– Még ennél is hosszabb. A háta közepéig érő fonatot hord. Az a védjegye.

Nico hitetlenkedve hümmögött.

– És most erről lemond, csak a poén kedvéért?

A vendég kíváncsian tapogatta meg frissen lenyírt fejét.

– Ugyan már, öregem, visszanő – mondta némi bizonytalansággal a hangjában.

– Egyszer biztosan – hagyta rá Nico. – Örülök, ha nem vérzik a szíved.

A srác megvonta a vállát.

– Biztosan fura lesz, mert eddig a dús, hullámos hajam volt a szexepilem. A csajok imádtak beletúrni. Most kicsit meztelennek érzem magam. Azért remélem – tette hozzá elgondolkodva –, így is találnak rajtam valamit, amiért odalesznek.

Nico lassan végigpásztázta vendége megváltozott arcát.

– Jó a fejformád, és most a szemed is jobban érvényesül. Eddig észre sem vettem, hogy zöld.

Halk zümmögés hallatszott. A srác a zsebébe nyúlt. Fülig ért a szája, amint megpillantotta a kijelzőt.

– Ez a haverom… Hű, de várom, hogy meglássuk egymás kopasz fejét!

Felcsillant Nico szeme.

– Idejön?

– Aha!

A lelkesedés és az izgalom Nicót is átjárta. Látni akarta a másik srácot. Kíváncsi volt, mit hozott ki a kopaszság az ő arcából, de még inkább arra, milyen lesz, amikor a két barát először pillantja meg egymást. Ehhez azonban látnia kellett, honnan indultak.

– Tudsz róla mutatni egy fotót?

A srác készségesen elővette a telefonját. Az első képen a barátja kiengedve viselte koromfekete, sűrű, szögegyenes haját. Nico elképedve nézte a vállára omló hajzuhatagot. A következő fotón már a híres fonattal szerepelt. A szorosan hátrafogott haj azonban szabadon hagyta a fiatalember meglehetősen elálló füleit. Nicónak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tegyen megjegyzést. Most már tudta, mi teszi majd a srácot hajfonat híján igazán különlegessé.

– Használhatnám a mosdót? – kérdezte a vendég izgatottan, miután rendezte a számlát.

Nico a recepciós pult mögötti ajtóra mutatott. Amint az elnyelte az immár kopasz srácot, nekifogott a rendrakásnak.

Hátra sem nézett, amikor meghallotta, hogy valaki belép. Aznapra végzett, és alig várta, hogy hazainduljon.

– Ajjaj – nyöszörögte kétségbeesetten Mia.

Nico a bejárat felé fordult. Egy magas, széles vállú fiatalember állt az ajtóban. Koromfekete haját vastag fonatba fogta, így elálló füleit semmi sem takarta.

– Tényleg itt van? – kérdezte bizonytalanul.

Nem volt szükség válaszra, mert abban a pillanatban kilépett a mosdóból a kopasz fiatalember. Az újonnan érkezett felkiáltott:

– Ó, baszki, te nem vagy normális!

A kopasz srác arcára döbbenet ült, majd a másodperc töredéke alatt átvette a helyét a rémület.

– Ugye csak szórakozol…

– Nem – csattant fel a másik. – Te szórakozol. Hogy voltál képes ezt tenni magaddal?

A vendég eltátotta a száját, és a feje fölött hadonászott.

– Mi az, hogy hogy voltam képes? Ezt beszéltük meg, baszod! Hogy mindketten levágatjuk a hajunkat!

A másik dühösen megragadta a fonatát, és meglobogtatta, mint egy zászlót.

– Ezt? A védjegyemet? Soha!

– De akkor meg miért mondtad?

– Mit tudom én! Azt hittem, hülyéskedünk.

– Fú, de kibasztál velem… Most hogy menjek így oda? Ki fognak röhögni a csajok.

– Jól van, öregem, kitalálunk valamit…

Nico közelebb lépett, felmutatta az ollóját, és csattintott vele néhányat.

– Nekem van is egy ötletem.

A fonatos maga elé kapta a kezét, és az ajtó felé hátrált.

– Hozzám ne merj érni!