A legszebb meglepetés
Egy teljes hete nem hallottam Ryanről. Nem jött, nem hívott, de még csak nem is üzent. Nem értem. Múlt héten még vasárnap is itt maradt pár órát. Olyan közel éreztem magamhoz. Erre felszívódik. Nem tudok másra gondolni, csak arra a hülye mondatomra, miszerint az egyetemen jobban szerettem a laza viszonyokat. Ő meg, ugye, kapcsolatpárti.
Most mégis mi a fenét kellene tennem? Ő a férfi. Ő az idősebb. Ő a tapasztaltabb. És apa. Nem loholhatok utána.
A héten a gin-tonic lett a szex. Mivel sem sétálni, sem sportolni nincs lelki erőm, mielőtt megiszom az első pohárral, guggolok kettőt az erkélyen. Baszódjon meg mindenki. Adele eltűnt. Marknak sem hiányzom ezek szerint. Ryan meg valószínűleg már keresi a következő komoly kapcsolatát.
Hiába készült el Ben katalógusa, valahogy nem lett kevesebb a munka. Minden éjjel egykor fekszem le, hogy aztán hatkor újra keljek. Az elalváshoz pedig kell az a pár ital.
Adta magát, hogy ne mondjam le Ben kiállítását. Muszáj volt végre kimozdulnom otthonról.
Bár délelőtt tízkor kezdődött, csak fél tizenkettőre mentem oda. Féltem, hogy elsőnek érkezem, és ott lézengek egyedül, mint aki eltévedt. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Még sosem jártam a sportkikötőben. Nem érdekeltek a puccos hajók meg a hólyag tulajdonosaik. Most is némi szorongással indultam a bejárat felé. Aztán megláttam a tömeget. Mintha valami óriási rendezvényre érkeztem volna.
Meg sem számoltam, hányféle vitorlást és motoros hajót sorakoztatott fel Ben. Abba már bele sem gondoltam, hogy vajon mind az övé-e. Egytől egyig gyönyörűek voltak. Elegánsak. Sportosak.
Mindegyik előtt hostessek várták a látogatókat cipővédővel a kezükben. A hajók mellett ízlésesen berendezett standok álltak pezsgővel és az általam fordított, többnyelvű katalógussal. Úgy tűnt, a világ minden tájáról érkeztek érdeklődők.
Ahogy lassan felfogtam, miről is szól ez az egész, meg kellett állnom. A szégyen egyszerűen odaszögezett a ragyogóra mosott betonhoz. Zsibbadó állkapoccsal, sírásra görbülő szájjal pörgettem vissza az elmúlt heteket. A figyelmetlenségemet. A nemtörődömségemet. A gyerekes sértődöttségemet.
Másnak egy ilyen kiállítás élete egyik legnagyobb eseménye lenne. Bennek meg ez az éves rutin. Rengeteg pénz, energia áll emögött. Nekem meg kiment a fejemből a szaros tripla fizetés ígérete miatt. Ami egy fél ilyen hajóra sem elég. Ott meg állt vagy húsz.
– Emily! – Összerezzentem a hangjára. – De örülök, hogy eljöttél!
Nevetve, csillogó szemmel, elegánsan, finom illatfelhőbe burkolózva lépett mellém. Aztán, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, megölelt.
Alig érintve, végigsimítottam a hátán, és egy pillanatra belesüppedtem a karjaiba. Halkan kifújtam a levegőt, csak hogy még egyszer beleszippanthassak a krémes, puha fűszerillatba, amely körüllengte. Megvártam, amíg átjár, és valahogy belül is felmelegít.
Csak remélni tudom, hogy mindez tényleg csupán néhány pillanatig tartott, és nem csimpaszkodtam rajta úgy, mint egy kismajom.
– Na, hogy tetszik?
– Lenyűgöző. Tényleg, szívből gratulálok! És köszönöm a meghívást.
Könnyedén átkarolt, majd a hajók felé mutatott.
– Menj fel arra, amelyikre csak szeretnél, nézz körül, érezd jól magad! Sőt, válaszd ki, melyikkel menjünk a jövő héten. – Mélyen a szemembe nézett. – Ugye áll még a közös vitorlázás?
Zavartan elmosolyodtam, és bólintottam. Kétségbeesetten kerestem a megfelelő szavakat, de egy sem akart a nyelvemre jönni.
Végignéztem a hajósoron, és kellemes borzongás futott végig rajtam a gondolattól, hogy bármelyiket választhatom. Még a lábujjam is ökölbe szorult az izgalomtól. Ez kurvára menő, na.
Onnantól egészen másként vetettem bele magam a tömegbe. Nem is bántam, hogy Ben ennél több időt nem töltött velem. Ki akartam élvezni minden percet.
Sorra jártam a hajókat. Sokszor azt sem tudtam, hogy egy úszó lakosztályba lépek-e be, vagy egy sporteszközre. Némelyiknél szó szerint eltátottam a számat. Lenyűgözött a kényelem, a praktikum és a kifinomult elegancia tökéletes harmóniája. Bár láthatóan nem tekintettek komoly érdeklődőnek, mindenhol roppant kedvesen bántak velem. Én pedig élvezettel hallgattam a hajók műszaki adatait, az építésük részleteit, na meg az árukat.
Úgy terveztem, legfeljebb egy órát maradok. Igencsak meglepődtem, amikor megkordult a gyomrom, és ránéztem a telefonomra. Három óra is elmúlt. Lefagytam. Már megint nem fogok időben lefeküdni. Gyorsan körbenéztem, látom-e Bent, aztán a kijárat felé indultam. A villamosról írtam neki. Még egyszer megköszöntem a meghívást, és újra gratuláltam.
Mentálisan is rengeteget adott ez a kiállítás. Végre jókedvűen, kiegyensúlyozottan ültem le dolgozni. Este nyolcig fel sem álltam a székből, annyira belelendültem. Akkor is csak azért szakítottam félbe a munkát, mert megszólalt a telefonom. Ben volt.
– Csak meg akartam köszönni, hogy szerencsét hoztál nekem a látogatásoddal. Képzeld! – mondta izgatottan. – Tizenhét hajót lefoglaltak. Ez óriási!
A fejemben óhatatlanul számok kezdtek ugrálni. Szerettem volna valami igazán szépet mondani, de a „Hű, baszki, az kurva sok pénz!”-en kívül más nem jutott az eszembe.
– Ejha!
Ennyit sikerült kinyögnöm. Éreztem, ahogy megnyílik alattam a föld.
– Mivel neked köszönhetem – folytatta könnyedén –, készültem egy kis aprósággal. Van esetleg egy kis időd? Mondjuk egy szűk óra…
– Igen.
A válasz hamarabb hagyta el a számat, mint hogy végiggondolhattam volna.
Pedig pontosan tudtam, hogy miután három órát elkóboroltam a kikötőben, se szűk, se bő hatvan percem nincs, amit nyugodt szívvel kivehetnék a munkából. Próbáltam volna visszaszívni, de a kimondott szavakat már nem lehet.
– Ez nagyszerű. Máris indulok érted. Nem kell semmi különlegesre készülnöd.
Üveges szemmel meredtem az elnémult telefon kijelzőjére. Most mégis mi a fenét csináljak? Egy darabig csak álltam a nappali közepén. Aztán, mintha villám csapott volna belém, ledobtam a telefont a kanapéra, és rohantam fogat mosni, átöltözni. Fésülködni már nem maradt időm.
Ben úgy tűnt, egyenesen a kiállításról érkezett. Behuppantam mellé a még mindig új illatú autóba, és csak hagytam, hogy oda vigyen, ahová akar.
Meglepődtem, amikor behajtottunk a kikötőbe. Kérdőn néztem rá, de ő csak sejtelmesen elmosolyodott. Kiszállt, nekem is kinyitotta az ajtót, majd finoman a könyökömnél fogva egy nagy, sötétkék jacht felé vezetett.
– Csak utánad – intett mosolyogva.
Bátortalanul léptem a fedélzetre. Zavaromban először észre sem vettem a hófehér, keményre vasalt abrosszal megterített asztalt, a vödörben behűtött pezsgőt és a gondosan előkészített terítéket. Megfeszítettem az állkapcsomat, nehogy eltátott szájjal bámuljak.
– Hát ez…? – nyögtem rekedten.
– Ez csak egy könnyű esti finomság egy hosszú, fárasztó nap után – búgta, majd hellyel kínált.
Néhány másodperccel később egy idősebb hölgy jelent meg mellettünk ezüsttálcával a kezében. Letette elénk a szőlőszemnyi, színes fagylaltgolyókkal megrakott kelyheket, majd olyan csendesen távozott, ahogy érkezett.
Továbbra sem jutottam szóhoz. Ben kényelmesen hátradőlt, majd a lemenő nap felé mutatott.
– Igazából ezt szerettem volna megmutatni neked. Hogy milyen varázslatos innen a naplemente.
Melegség öntötte el a mellkasomat. Megható és megtisztelő gesztus volt. Önkéntelenül a szívemre tettem a kezem. Erre a pillanatra egészen biztosan emlékezni fogok életem végéig.