Virág alakú uborka és vörösbor
Nekem elment az a maradék józan eszem! Pedig amilyen kimerült vagyok, amúgy is alig volt már. Szóval, az előbb leugrottam a boltba. Inkább csak a kaland kedvéért, mert Mark elvitt a héten nagybevásárlásra. Útban oda meg akartam enni egy cseresznyés energiaszeletet, de csak a feléig jutottam. A maradékot zsebre tettem. Mivel semmire sem volt szükségem, leemeltem a polcról egy üveg vörösbort. Nem ám gyümölcslevet vagy akármi mást. Bort.
– Helló, Varázslólány! – a hang élesen fúródott a tarkómba, majd bizseregve futott végig a gerincemen. Deréktájon melegen szétáradt, kellemes nyomást okozva az alhasamban.
Lassan megfordultam, időt hagyva ezzel elnehezült szemhéjamnak, hogy újra erőre kapjon, és felemelkedjen a szemgolyómról. Nehezemre esett a mosoly.
– A repülve ugró karateedző…
A szája körüli gödröcskék finoman formálódtak a frissen borotvált, selymes bőrön. A diszkrét, férfias aftershave illata gyengéden árasztotta el a tüdőmet.
– Ez a bor remek választás – mutatott az üvegre. – Állítólag felerősíti a természetfeletti képességeket.
– Akkor ezt együtt kell meginnunk – csúszott ki a számon.
A rémület jégcsákányként hasított belém. Bassza meg! Hogy mondhattam ilyen baromságot?!
Zsibbadtan kaptam a homlokomhoz, mintha csak eszembe jutott volna valami.
– Úgy értem… – nyögtem összeakadt nyelvvel. – Neked is kellene egy a vacsorádhoz.
Kész, végem. Ennél nagyobb szégyen nincs. Felkínálkozom egy kétgyerekes, frissen vált apukának egyetlen háromperces találkozás után.
Ő azonban, mintha fel sem fogta volna rémes szavaim súlyát, könnyedén legyintett.
– Á, ma gyerekmenü lesz a vacsora. Sajtos-sonkás háromszög szendvics, virág formájúra szeletelt uborkával és kakaóval. Egy hétéves és egy ötéves mellett nem igazán csúszik jól a vörösbor.
– Értem – bólogattam megkönnyebbülten. – Akkor semmi felnőttes mára…
Csalódottságot színlelve csóválta a fejét.
Teljesen magától értetődő volt, hogy megvárom, amíg bevásárol. Legszívesebben visszatettem volna a bort a polcra, de nem mertem.
A lift előtt komoly tekintettel nézett rám.
– Hazadoblak, jó?
Zsibbadt forróság öntötte el az arcomat. A mosolyom erőtlenül olvadt le róla.
– Azt megköszönöm – súgtam rekedten.
Némán utaztunk a harmadikig.
Amikor kinyílt az ajtó, megköszörülte a torkát.
– Azért azt… – mutatott a kezemben lógó üvegre – én is jó ötletnek tartanám… egyszer. Akár – vont vállat zavartan.
Még mindig nem vettem le magamról a pulcsit, amiben lementem. A kapucnit a fejembe húzva ülök, szégyenkezve a viselkedésemen. Kikezdtem vele, ezen nincs mit szépíteni. Kurva ciki vagyok.
A bor legalább jó. Így a harmadik pohárnál ezt már egész biztosan kijelenthetem.
*
A hét első fele gyakorlatilag nem is létezett. A nappalok, de még az éjszakák is összefolytak. Én hülye azt találtam ki, hogy „túlórázok” egy kicsit, hogy a hét végére maradjon egy kis szabadidőm. Azt hiszem, csak kiszúrtam magammal. Minden reggel találtam egy valag hibát. Ráadásul banális, buta apróságokat. Szóval ez a módszer sem működik.
Tegnap végül adtam magamnak egy egész délutánnyi pihenőt, nem törődve a lehetséges következményekkel. Muszáj volt kiszakadnom.
Markkal és Adele-lel elmentünk bevásárolni. Még sosem láttam őket ennyire idegesítőnek.
– Sofia a lelkemre kötötte, hogy vegyek neki betétet. Csak nem tudom pontosan, milyet. Elfelejtettem lefotózni a csomagolást.
Elhúztam a számat.
– Azért azt igazán megvehetné magának. Miért a pasijával intézi? Eszembe nem jutna ilyesmi.
– Azért, mert még nem éltél igazi kapcsolatban – csattant fel Adele.
– Hát, nem tudom… – kezdtem, de nem hagyta, hogy végigmondjam.
– Persze, hogy nem tudod – vágta rá élesen.
A hangja pengeként szeletelte a levegőt körülöttem.
Ráhagytam volna. Ha nem lovagolja meg a témát.
– Két felnőtt embernek nem kell gyerekes titkokat rejtegetnie egymás elől. Egy férfi tudja, hogy egy nő menstruál. Sőt azt is, hogy nem csak pisil a vécén. Vagy szerinted ezt tényleg titokban lehet tartani?
– Nem. Én csak kiábrándítónak tartom… – védekeztem erőtlenül.
– Akkor feltehetőleg ezért nincs kapcsolatod – szúrta oda. – Pontosabban – folytatta kíméletlenül –, ezért nem volt még soha igazi. A felelőtlen dugások nem számítanak annak.
Orrlyukai kitágultak, a szája teljesen elvékonyodott, szinte eltűnt az arcáról.
Hosszan, hangosan fújtam ki a levegőt. Úgy odavágtam volna, hogy szerintem a hatodikról az elvált apuka legalább olyan felelőtlenül dugna meg, mint annak idején Mark, de már eldöntöttem: nem mesélek róla nekik. Így meg pláne nem.
Mark sem érdemli meg. Ahelyett, hogy leállította volna Adele-t, elsunnyogott a betétek közé. Két nagy csomagot dobott a kosárba. Adele felvette az egyiket, majd megforgatta a kezében.
– Ez most egy elefántnak lesz vagy a negyvenkilós nődnek?
Beleharaptam a számba, hogy visszatartsam a harsány nevetést. Nem Sofia miatt. Mark miatt.
Ő is megkapta végre azt, amit Adele már egy ideje magában tartogatott. Bár az autótolvaj ügyfele egész jól megúszta, Dave étteremvásárlása megint összekócolta Adele idegrendszerét. Ami eleinte fantasztikus ötletnek és még jobb befektetésnek tűnt, kezdett teljes káoszba fulladni. Néhány nyugodtabb hét után Adele-nak most ismét „nehéz időszaka” van.
Bár vérig sértett a drága ügyvédnő, a papucs informatikust pedig legszívesebben felrúgtam volna, nagyvonalúan lezártam az összes elcseszett témát.
– Adele, kérlek, döntsd el, honnan hozassunk kaját. Ha a kasszánál, a sorban leadom a rendelést, mire hazaérünk, pont megérkezik a futár is.
Adele duzzogva vont vállat.
– Legyen a Tészta Király. Muszáj bevinnem egy jókora adag szénhidrátot.
– Az nekem is jó – morogta Mark.
Mintha nekik lett volna bármi okuk a sértődésre.
A tésztának egyébként örültem. Igazából mindegy, mire locsolok csípős szószt, és iszom hozzá nagy kortyokban a gin-tonicot.
Be is csúsztattam egy üveg olcsó gint a kosárba, nehogy Mark megint megpróbáljon rárabolni a rózsaszínre.