A pillanat, amikor rájössz, hogy ezt benézted
Hétfőn Thessa vidám e-mailben vitt be nekem egy gyomrost. Emlékeztetett, hogy a több nyelvű kiadvány, amit az egyik régi ügyfelünknek szoktunk készíteni, lassan a nyomdába kellene, hogy kerüljön. Gondoltam, véletlenül – megszokásból – címezte nekem. Válaszoltam is csípőből, finom humorral fűszerezve, hogy jó is lenne, ha ráérnék ilyesmire. A legnagyobb meglepetésemre, egy jó hosszú kioktatás volt a válasza, miszerint annak idején, amikor a telekom projektet terveztem, ezt is bele kellett kalkulálnom az időbe. Kifejtette azt is, hogy bár szereti és érti is a viccet, megdöbbentette az éretlen és udvariatlan stílus, amit a főnökömmel szemben megengedek időnként magamnak.
Számtalanszor kellett újra és újra elolvasnom ahhoz, hogy elhiggyem, amit látok. Először csak a sorokból sugárzó ridegség bántott, majd jóval később jött felismerés, ami leforrázott. Eszembe jutott az első egyeztetésünk a projekttel kapcsolatban.
Akkor még négyen, az ikrekkel együtt ültünk Thessa üvegkalitkájában. Még arra is emlékszem, hogy fűzöld, szatén ruha volt rajta, és finom, púderes illat lengte körül. Legszívesebben a nyakába fúrtam volna a fejem, hogy minél közelebbről érezhessem. Nos igen, akkor figyelmeztetett:
– Emily, úgy kalkulálj a munkaidővel, hogy mindenki megtartja a szokásos ügyfeleit. Különös tekintettel Benre, a hajókereskedőre, mert azt senki sem tudja egyik pillanatról a másikra átvenni tőled. Ha úgy gondolod, hogy leadod valamelyik fordítónak, akkor azt kezdd el most.
Az ikreknek nem volt ilyen gondja, nem voltak kifejezetten rájuk bízott ügyfelek. Mindig azt a fordítási munkát kapták, amire a leghosszabb határidőt sikerült kicsikarni. Nekem bezzeg évek óta ott ez a katalógus, amit bár szerettem, sok stresszel jár. Menetrendszerűen érkezik minden évben, mint valami adóellenőrzés vagy természeti csapás. És persze nem sima fordítás. A végén mindig jön a temérdek apró szöveg, a tördelés, a javítások és az elkerülhetetlen káosz. Én pedig valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy terveztem a telekom projekt hat hónapját, mintha ez az egész egyszerűen nem is létezne. Azt hiszem az volt bennem, hogy csak fél éves munkára pályázunk, és évente csak egy saját, nagyobb volumenű melóm van. Igen, csak nem esett le, hogy pont abban az időszakban, amikorra még másik két ember részét is bevállaltam.
Folyt rólam az izzadság, ahogy bevillant a kis önelégült vigyorom a tripla fizetés hallatán. Az a flegmaság, amivel a fürdőben a tükörképemmel beszélgettem. Ahogy gúnyosan fintorogtam magam elé: mekkora balek ez a Thessa. Egy valag pénzt vág hozzám, csak hogy elvállaljam.
Most meg kurvára nem tudom, mi a francot csináljak.
Mindkét kibaszott ügyfelemhez titoktartási szerződés köt. Nem adhatom ki másnak. Valamelyik kollégámnak még csak-csak, de azt is maximum fű alatt, és gondolom, aranyárban. Akkor meg örökké foshatok, hogy mikor bukok le Thessa előtt.
Na, kösz. Azt nem.
A hétfőmre ezzel kb. keresztet is vethettem. Órákba telt, mire annyira összeszedtem magam, hogy ne teljesen érdemi munka nélkül teljen el felettem az idő. Makacsul kapaszkodom abba a gondolatba, hogy jövő hétre Thessa majd szerez valakit helyettem.
A rémes estét három gin-tonickal zártam. Még forgott velem a szoba, amikor lefeküdtem aludni. Sosem gondoltam, hogy egyszer majd magamban rúgok be a kis naplóírós fotelomban.
Másnap felhívtam Adele-t. Szerencsére emlékeztem rá, hogy a főnöke kedd és szerda délutánra kimenőt adott neki, így kifejezetten örült, hogy pont akkor csörögtem rá, amikor hazafelé vonatozott.
– Emily, legyél határozott, és ne szarakodj ennyit – utasított azonnal, mihelyst felvázoltam neki a történteket. – Elbasztad, igen, de ezen már nem tudsz változtatni. Azon viszont igen, hogy még nagyobb bajt hozol-e a fejedre.
Csak úgy pattogtak a szavai, mint a puskagolyók. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, pisszenés nélkül hallgattam az iránymutatást.
– Ne hívogasd, ne üzengess, mert baromira nem hatékony! Menj be hozzá, üljetek le, nézz a szemébe, és mondd meg neki, hogy ő a főnök, oldja meg ezt a helyzetet – sorolta. – Kérj bocsánatot, ismerd el a hibádat, mondd meg, hogy vállalod a következményeket.
– Mi van, ha kirúg? – nyávogtam.
– Eszednél vagy? Hülye lenne kirúgni egy olyan stréber, alázatos balekot, mint te!
A szavai fájdalmas pontossággal találtak célba. Balek lennék? Tényleg?
– Adele, ez most komoly? – kérdeztem síri hangon. – Ilyennek látsz?
– Jézusom, Emily, nehogy most meg mimózáskodj nekem! Tudod, hogy értem. Te is, én is olyanok vagyunk, hogy körömszakadtáig hajtjuk magunkat a munkában. Ez van. Mások vállalkoznak és maguknak csinálják, mi meg a főnökünknek.
– De te csak addig, amíg le nem teszed a szakvizsgát. Utána saját praxisod lesz.
– Eh – morgott türelmetlenül. – Addig még el is kell jutni.
Csak kifújtam a levegőt. Nem volt mit mondanom.
– Holnap vigyek ebédet neked? – kérdezte egy másik Adele.
Az ügyvédnőt felváltotta a törődő barát. Valahogy már nem is érdekelt, mennyire el vagyok havazva.
– De csak akkor, ha együtt eszünk.
– Ha szeretnéd, akkor kajálunk egy jót. Délelőtt Dave átküldi a kínálatot, és választok valami finomat.
– Jól hangzik.
– Nekem is jól fog esni egy kis nyugi veled – sóhajtotta.
Fura érzésem támadt. Nem is Adele miatt. Inkább Dave arca ugrott be, és ki is vert tőle a hideg.
*
Örültem, hogy lesz társaságom. Mivel még véletlenül sem szerettem volna összefutni a karatés apukával – főleg, miután valami egészen zavarba ejtő húzódást érzek mélyen a lábam között, valahányszor eszembe jut –, nem mertem elhagyni a lakást. A levegőzés továbbra is kimerült a napi néhányszor húsz guggolásban az erkélyen. Már most érzem, hogy sokkal keményebb a fenekem, mint volt.
Arra viszont nem számítottam, hogy a legjobb barátnőmmel fogom elkölteni életem egyik legnyomasztóbb ebédjét.
– Ha lenne egy ribanc, aki rámenne a pasidra, mit csinálnál? – kérdezte a második falat lazacos wrap és némi édesburgonya-hasáb lenyelése után.
Elszorult a torkom a meglepetéstől és a hirtelen felismeréstől. Hát ezért volt az a fura érzésem Dave-vel kapcsolatban. Tuti, hogy dugja az új asszisztensét.
– Lebukott?
– Hát, csak úgy néz Dave-re, mint valami istenre.
– Ki? – kérdeztem értetlenül. – Nem Dave bukott le?
– Mi? – sípolta. – Nem, dehogy… nem is figyelsz? Az a kis picsa izgult rá teljesen.
– De most akkor lefeküdtek vagy sem?
Adele egy pillanat alatt anyatigrissé változott. Arcát eltorzította a düh és az értetlenség.
– Hogy feküdtek volna le? Jézusom! Soha nem csalna meg… Dave? Viccelsz? Hogy juthat ilyesmi egyáltalán az eszedbe? Tudod, hogy kurva jól megvagyunk. Még soha nem szeretett így senkit.
– Tudom – hebegtem –, nem is úgy gondoltam… csodálkoztam volna… – próbáltam megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.
Nem tudom, érzi-e rajtam azt a zsigeri undort, amit Dave iránt érzek. Nem akarom Adele-t bántani, ezért nem mondhatom neki, hogy ennél nagyobb seggfejet még nem hordott a hátán a föld.
Hozzá nem egy ilyen pökhendi hólyag illene, hanem valami egyszerű, jótét lélek. Valami egyetemi tanár, aki csodálja az okos, vagány ügyvéd barátnőjét, és nem bánja, ha időnként bokszzsáknak használja.