Tizenöt perc szünet

Fél éve nem nyitottam ki a nagy ruhásszekrény legbelső ajtaját. Egyszerűen nem mertem megfogni még a díszes, kovácsoltvas fogantyút sem.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam a szót velem kapcsolatban. Nem is diagnózis volt, inkább csak egy mellékes megjegyzés.

A polcon makulátlanul elrendezett kozmetikumok látványa mindig megnyugtatta Pétert. Mintha az illető, aki rendben tartotta a krémes polcot, vonalzóval mérte volna ki a tökéletes, szemnek gyönyörű és elmét nyugtató távolságot az egyes tégelyek között.

Jelenet a meséből, amelyben a királylányt elrabolta a sárkány. A királylány szökést tervez, a sárkány nászt.

A legjobban azt szeretem, amikor csak úgy suhannak a vakítóan szép színcsóvák. Mint valami üstökös, mindegyik kis golyó maga után húz egy fényes csíkot.

– Kislányoknak almalé, nagyfiúknak szőlőlé – teszi elénk a maszatos poharakat a pultos néni.

Nem bírom tovább. Hiába próbálom, nem megy. Elindul felé a kezem – vagy inkább tolom –, hogy megérintsem a combját, de félúton megállok. Pedig rövid szoknya van rajta.

Az a bajom Bobbal, hogy cinikus, szarkasztikus rohadék. Arról nem is beszélve, hogy sunyi. Épp amikor már azt hinnéd, jóban vagytok, minden rendben köztetek, akkor talál be valami aljassal.

Több mint két hónapja kaptam rá. Bevallom, sosem hittem volna, hogy ilyesmi velem is megtörténhet. Velem. Hiszen én más vagyok, különleges. Engem nem lehet csak úgy gúzsba kötni és rabul ejteni.

Az óvatos hangok belesimultak Szofi álmába. Az öltözködés mással össze nem keverhető surrogása, az övcsat halk, fémes csilingelése, majd az ajtó halk koppanása egy ruhaüzlet próbafülkéjébe repítette.