Livi nagyon jól tudta: érzelmekről nem beszélünk. Egyrészt, mert kiadjuk magunkat, és ezáltal sebezhetővé válunk. Másrészt, a kutyát nem érdekli igazán, hogy mi a hasfájásunk. Ha meg, épp ellenkezőleg: alig férünk a bőrünkbe a boldogságtól, akkor pláne hallgassunk.

„Érzéketlen.” Nehezére esett feldolgoznia barátnője szavait. Ha neki kellett volna egyetlen szóval jellemeznie saját magát, biztosan nem ez lett volna. Inkább az életvidám vagy a rendíthetetlen jutott volna eszébe. Ez az „érzéketlen” váratlanul érte. Főleg egy olyan ember szájából, aki jól ismeri.

Összerezzent, ahogy elfordult a kulcs a zárban. Végre megérkezett! Dia letette kezéből a hajkefét, és a férfi elé szaladt. Mire Máté belépett az ajtón, Dia már ölelése tárt karokkal várta. Mélyen belélegezte a férfi illatát.

Főnök: Üdvözlöm, a tökéletes Beosztottat keresem.

Beosztott jelölt: Üdvözlöm, remélem, én leszek az!

Olga a teraszon szorongatta a kávésbögréjét, és csak lopva, a szeme sarkából figyelte a „semmiből” előtűnő autókat. Szívesen hátradőlt volna, hogy elnyújtózzon, és úgy nézze azt, amit úgy szeret. „Mi lesz, ha soha nem jön el?” Pedig Albert már kétszer is felhívta, hogy érzi-e már.

Vaníliafagyis jegeskávéval a kezében, távolról figyelte unokahúgait, ahogy a fűben, fejük fölé tartott kézzel gurultak végig az udvar hátsó részén. Gurgulázva kacagtak, és hol a nagyanyjukat, hol az apjukat szólongatták. Őt nem. A gyerekek megtanulták: Erit kávézás közben nem szabad zavarni.

Egy pillanatra megállt, és belélegezte a hűs, sós, esti illatot. A Nap még épp csak elindult, hogy elbújjon a szomszédos sziget dombjai mögé. Mira elméjével lefotózta a lélegzetelállító képet.

„Szerda van” – gondolta, és elmosolyodott. Azután újra számolni kezdett magában.

A nehéz, édes, olcsó parfüm betöltötte a folyosót, tönkretéve az ablakon beáramló, friss, szeptember délutáni illatot. Ahogy megérezte, Edit legszívesebben visszahátrált volna az irodájába. Az amúgy is érzékeny orrát állapota még nagyobb kihívás elé állította.

A nevetés olyan erővel tört rá, hogy alig tudta időben az arca elé kapni a kezét. Ez volt a legújabb módszere arra, ha nem volt elég, hogy összeszorítsa a száját, és lehajolni sem tudott, hogy ne látszódjanak a fogai.

A szél abban a pillanatban támadt fel, ahogy a talpa a nedves homokhoz ért. Mintha csak megérezte volna, hogy a hatvanas évei végén járó asszony megkezdte aznapi, öt kilométeres sétáját a hosszú, ezeregyszáz méteres partszakaszon.